A jövő drogja a múlt, de ráfüggni nem fogunk

Joy jövő víziójában egy nagy háború után járunk, melynek következtében Miami egy metropolisz méretű Waterland-Velence hibriddé vált: az utcákat elöntötte az óceán, nappal pedig elviselhetetlenül meleg van, ezért a lakosság átállt az éjszakai életmódra. A szerencsésebb gazdagok továbbra is száraz területeken élhetik kényelmes napjaikat, míg az átlag ember ladikban intézi ügyes-bajos dolgait Miami csatornái között evickélve. A jövő gazdagjaiban és szegényeiben egy valami mégis közös: szeretnek nosztalgiázni, újraélni legkedvesebb, vagy épp legfontosabb emlékeiket. Ennek kiszolgálására szakosodott Nick Bannister (Hugh Jackman) veterán és földhöz ragadt asszisztense (Thandiwe Newton). Üzletükben képesek ügyfelek számára felidézni az agy legeldugottabb részéből is a vágyott, már majdnem feledésbe merült emlékeket. Egy meghatározó nap azonban Bannister elméjében is örökre mély nyomot hagy: egy új ügyfél, Mae (Rebecca Fergusson) bukkan fel az üzletben, hogy segítséget kérjen elveszett kulcsai megtalálásában. A szakmai kapcsolatból rövid időn belül szerelem bontakozik ki, hogy aztán hirtelen érjen véget. A nő eltűnik, Bannister pedig ezt fel nem dolgozva saját és mások emlékei között kezd kutakodni a miértek után. Amit viszont talál, az saját világának sötét mélyére viszi őt.

Lisa Joy filmje jól ismert műfajokból épül fel: a disztópiától kezdve a krimitől a film noirig mindent felelni benne. A különböző zsánerek stílusjegyeiből, esztétikájából és kötelező történetelemeiból képes egy egyedi hatású, de azért még megnyugtatóan ismerős világot teremteni. Elárasztott társadalmakat már láttunk, ehhez mondhatni maradéktalanul adaptálódó embereket is, de minimalista környezetben és semennyire se sci-fis közegben már kevésbé.

A közeli jövőnél pontosabb időmegjelöléssel nem dolgozik a film, így a külcsín sci-fitelenítése pont a filmbeli problémák közelségére, jelenbéliségükre hívják fel a figyelmet.

Elnagyolt társadalmi kérdéseknél és hasonló műfajú filmekből ismert alvilágon túl az Új múlt nem tár fel több lényegit világából, hiszen azt inkább háttérnek adja, semmint felfedeznivaló, netán a néző elgondolkodtatására szánt tükörnek.

A cselekmény fő gerincét adó krimiszálat és karaktereket – az erkölcsi tisztaságtól jócskán távolálló nyomozót és a titokzatos femme fatale-t – mind jól ismerjük, ám a múltidézőnek hívott technológia képes friss vázat adni nekik. Szükség is van erre a különös műfajfúzióra, ugyanis önmagában az eltűnt kedves utáni keresés nem volna több egy tisztességesen megírt, de tucatkriminél. A kevés akció, vagy olykor minimalista kivitelezésű jelenetek (és a filmvégi víz alatti ház jelenetet leszámítva) ellenére ritmusában jó film az Új múlt, képes végig fenntartani a figyelmet, és lezáratlan szálak sem maradnak az utolsó jelenetig, sőt következetes, kerek keretbe zárja történetét. Maguk az emlékek, és Bannister által töredelmesen felvázolt szabályok megadják a mankót a nézőnek is, hogy becsatlakozzon már-már mániákus nyomozásába.

Ám sokat látott nézőnek mindez csak az elégedettség érzését hozhatja el, hogy egy tisztes, nem unalmas, szórakoztató iparosmunkát látott. Vagyis – az Új múlt-beli analógiát idézve – nem lesz az a sci-fi thriller, amiért bármikor befeküdnénk Bannister kádjába, elektródákkal a halántékunkon, hogy újraéljük a filmről elraktározott emlékeinket. Lisa Joy rendezéséből minden érdekes alapanyag ellenére hiányzik a mindezt élettel feltöltő emberi oldal. A rendelkezésre álló játékidő rövid, nincs idő elmélyülni a karakterek közötti kapcsolatokban, viszonyrendszerekben: minden fontosabbról egy gyors szóbeli szkeccset kapunk, hogy legalább a „meg van magyarázva” része le legyen tudva a motivációnak.

Bannister nagyon szereti Mae-t, mert pont beleillik az álomnő képébe, ám ennyi nem elég egy örökké tartó mély szerelemhez. A mellette dolgozó asszisztens hűsége valahonnan a ködös, filmen kívüli múltból ered, ahogyan a mindenkit sújtó múltbéli traumák, a rossz oldalon állók mozgatórugóiról pedig egy „mert a gazdagok nem törődnek velünk” kulcsmondaton túl nem tudunk meg többet. Röviden, didaktikus mondatokhoz ragaszkodva próbál a film valami lényegit adni szereplőinek, nem pedig egy gondosan felépített érzelmi és racionális karakterfejlődés útján. Leginkább ez a karakterizálás mint összetartó anyag hiányzik ebből a filmből. A kiváló színészek, mint a többféle női karaktertípust életre keltő, búgóhangon éneklő Rebecca Fergusson, a Westworldből jól ismert Thandiwe Newton, de még maga Hugh Jackman se képes néhány szép, némi érzelmet megpendítő jeleneten kívül belecsempészni ezt a történetbe.

Lisa Joy rendezői debütálása nem rossz mint kezdet, érezni rajta az elmúlt néhány évének munkásságát (Westworld), személyes érdeklődését és élményeit, ám összességében egy egyszer nézhető, de tisztességes sci-fi thrillert hozott a mozikba.

Megnézése nem ártalmas az emberi szervezetre, de múltidéző kádakba se fogunk rohangálni az újraélés élményéért.