A koreai filmipar nemzetközi szinten is meghatározó tényezővé nőtte ki magát az utóbbi húsz évben, de egy valami eddig hiányzott a repertorájukból: egy nagyszabású science fiction blockbuster. Ezt az űrt (nem szándékos szóvicc) kívánták betölteni Az űrsepregetőkkel, ami az ismert események következtében a nagyvászon helyett került a kisebb méretű tévékre, monitorokra. A látványvilág megteremtésében és szórakoztatófaktorban felveszi a versenyt nyugati társaival, ám akadnak fájó hiányosságai is.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Amivel ma még jóformán csak tudományos figyelmeztető cikkekben találkozunk, az a film története szerint 2092-re szomorú valósággá válik. Nemcsak bolygónkat, de a világűrt is elárasztjuk szeméttel. Minden egyéb geológiai rombolás mellett pedig a rengeteg földre hulló káros űrszemét is tovább rontja a Föld állapotát, aminek következtében, ha nem is válik lakhatatlanná, de a minőségi életre aligha alkalmas többé. A cyberpunk vizualitását és más ismérveit sem nélkülöző filmben persze már egy megoldás is született az arra érdemes népesség (értsd: a legtehetősebbek szűk rétege) megmentésére. A UTS megavállalat vezetője, és a nyilvánvalóan gátlástalan antagonista Sullivan (Richard Armitage) a Marson hozott létre egy a Földéhez hasonló ökoszisztémával rendelkező kolóniát, ahol menedéket és újrakezdési lehetőséget találhat az emberiség. Eközben az űrszemét újrahasznosításából csak nehézkesen megélő guberálók Jang kapitány vezetésével (Kim Tae-ri) egy tömegpusztításra is képes kislányformájú androidot találnak, amit/akit szívesen tovább is adnának annak, aki a legtöbbet ígéri érte. Már amennyiben a hajó legénységében fel nem horgad a szülői ösztön.
Az űrsepregetők alkotói érthető módon inkább a biztonsági játékot választották, mintsem egy bátor, újító szándékú produkciót hoztak volna létre. Nem csupán az olyan ismerős elemek köszönnek vissza, mit a cinikus robot, a szedett-vedett társaság egy leharcolt hajóval, vagy a cyberpunk díszletek és látványelemek (mindent uraló megavállalat, neonfények, high tech-low life, miegyéb), de a science fiction mozgóképes történelmének számos más ismert toposza, és bizony kliséje is megjelenik. Ez persze önmagában nem is lenne probléma, és szerencsére a film képes egy eredményesen működő amalgámot létrehozni saját kis olvasztótégelyében.
HIRDETÉS
A játékidő alatt ugyanúgy a néző eszébe juthat a Star Wars bármelyik epizódja, A galaxis őrzői csoportdinamikája, Az ötödik elem színes komikussága, vagy akár a Cowboy Bebop és Planetes animék hatása, hangulata is.
A film ritmusát és tematikai túltengését tekintve azonban már élesebben kiütköznek a problémák. Egyszerre akar társadalmi kérdéseket szatírikusan ábrázoló cyberpunk hangulatú sci-fi, és az újrakezdés fontosságát több rétegben hangsúlyozó karakterközpontú családegyesítő dráma lenni, miközben egy olyan kalandtörténetet próbál elmesélni, amiből nem hiányoznak az ökológiai problémák, a katonai sci-fi elemei, a terrorizmus, az infantilis kaki-puki viccek és egy nagyszabású világmegmentés sem. Egyszerűen túl sok mindenben akar jelen lenni, ami a témáinak felszínes megjelenítésében és a cselekmény meg-megbicsakló ritmusában jelentkezik.
A történet alakítására jó alapot ad a Győzelem legénységének űrszemét-gyűjtögető mivolta, azonban a sok érdekességet magában rejtő szemetes problematika szertefoszlik Dorothy, az android megtalálásával és így a cselekmény beindulásával. A climate fiction jelleg is erőteljes módon van felvezetve, de nem az űrsepregetés, az űrszemét vagy a Föld megmentésére tett kísérletek kerülnek a cselekmény fókuszába, hanem a Dorothy körül bonyolódó akciódús űrkaland.
Vele együtt pedig Tae-ho (Song Joong-ki) és a magyarul különösen mókás nevű Tigris Park (Seon-kyu Jin) kvázi apacsatája. Az első számú főszereplőnek tekinthető Tae-ho a legkidolgozottabb karakter. Nála egy jóval kézzelfoghatóbb és érthetőbb motivációt alkottak a forgatókönyvírók, hogy mit is jelent számára a kislány felbukkanása, míg az egykori drogkartell vezér Park mintegy vezeklést, és a békés újrakezdés lehetőségét találja meg a Dorothyról való gondoskodásban. Park, valamint a további főbb karakterek jelleme és története azonban csak rövidke visszaemlékezéseken és narratív huszárvágásokon keresztül mutatkoznak meg, nincsenek igazán felépítve. Így Tae-hon és az egykori harci roboton kívül lényegében klasszikus papírmasé figurákkal találkozunk. Kiváltképp az Armitage által alakított, sematikus és valószínűleg szándékosan túljátszott gonosz figurájában, aki a megmentő szerepében tetszelegve egyesíti magában a gátlástalan techmogult és a gonoszt, aki gonosz… mert gonosz.
Azonban a látvány, mind effektek, mind a production design terén remekül sikerült. Itt látszik meg igazán, hogy elsősorban a nagy vásznat célozta meg Sung Hee-jo és stábja. A lepusztult Földön játszódó jelenetek, vagy a marsi kolónia képei valóban jól néznek ki, csak úgy, mint az űrbéli felvételek, vagy a hajók fedélzete és a gyártelepek megjelenítése. Az akciójelenetek effektezésénél azonban gyakran kilóg annak a bizonyos patás állatnak a mozgásszerve. Az esetenként jelentkező CGI bakikat azonban bőven alulmúlja az akciók közben tapasztalható vágás. A kapkodó, filmes térélményt teljesen figyelmen kívül hagyó szerkesztés majdnem az élvezhetetlenségig roncsolja ezeket a momentumokat. Ugyanakkor a film első, és a végjátékban látható ramazurijainál ez szerencsére kevésbé jelentkezik (bár ott sem tökéletes).
Az űrsepregetők minden gyengesége és kliséje mellett is egy bizalomkeltő, komikus, élőszereplős animére emlékeztető, könnyed, szórakoztató popcorn sci-fi, ami érint ugyan fontos témákat, de a bővebb kifejtésükbe kevés energiát fektet.
