A különösen a játékadaptációjuk révén népszerűvé váló Metro-regények szerzője, Dmitry Glukhovsky legújabb, Poszt című könyvében ismét egy nem túl fényes jövőképet vázol fel.
A történet a nem túl távoli jövő Oroszországában játszódik, egy pusztító polgárháború után, melynek következtében az egykor hatalmas állam jelentősen összezsugorodott. Romjain jött létre az egykori fővárosból irányított Moszkóvia, melynek keleti határát a Volga jelenti. A mérgező vizű folyó partján áll a könyv címében szereplő Poszt, az utolsó határállomás, ahol a sztori fiatal hőse, Jegor tengeti a mindennapjait. Neki és a Poszt többi lakójának fogalmuk sincs, mi lehet a Volga túlpartján – és amikor végre választ kapnak a kérdésre, az végzetes fordulatnak bizonyul.
A Poszt jövőképe hamisítatlanul kelet-európai: a lényege az, hogy igazából semmi sem változik, az emberek az Apokalipszis után is úgy élik az életüket, ahogyan azelőtt.
Nem egy totalitárius államot bemutató disztópiáról vagy egy anarchiába süllyedő világot vizionáló könyvről van tehát szó: Glukhovsky lepukkant, jövőbeli határállomásához hasonló kistelepüléseket az egykori keleti blokk országaiban ma is találhatunk. A Poszton egy valamikori rendőrtiszt az úr, aki az önálló problémamegoldás helyett állandóan a mindenható központ utasításait várja – és közben tisztában van vele, hogy hatalma egyedül a Moszkvából egyre ritkábban érkező élelmiszerellátmánytól függ. Így amikor a fővárosból se parancs, se utánpótlás nem érkezik, gyakorlatilag elkerülhetetlenné válik, hogy beüssön a krach.
Ennek a jellegzetesen posztszovjet közegben játszódó történetnek ugyanakkor nagyon is univerzális témája van: a propaganda romboló hatását mutatja be rajta keresztül az író.
A könyvbéli kis közösség a világtól szinte teljesen el van zárva, nagyon kevés a kapcsolatuk másokkal. Mivel ennyire elszigetelten élnek, a külső fenyegetésektől sem tartanak – ami egyrészt abban jelenik meg, hogy az őrszemek nem veszik komolyan a munkájukat, másrészt abban, hogy a helyiekben nincs gyanakvás az idegenekkel szemben. Így gyakorlatilag védtelenek, és amikor hirtelen kapcsolatba kerülnek a számukra teljesen ismeretlen külvilággal, elkezd minden szétesni. Amilyen remekül ábrázolja Glukhovsky az egyszerű embereknek, a kis közösségeknek ezt a kiszolgáltatott helyzetét, olyan zseniálisan és torokszorító módon írja le aztán, hogyan terjed a felülről irányított uszítás. Éppen ezért hiába hiányoznak ezúttal a Metro-könyvek mutánsai, ez a regény mégis jóval sokkolóbb és felkavaróbb.
Az egyébként is elég sötét hangulatú Posztot pedig még komorabbá teszi, hogy karakterei a legkevésbé sem idealizáltak.
A határállomáson élőknek nincsenek magasztos céljai, többnyire csak a saját túlélésük, kényelmük vagy minimális hatalmuk megtartása érdekli őket. Jegor, a főszereplő sem kivétel: egy kritikus pillanatban önző okokból megtagadja, hogy másoknak segítsen, aminek aztán komoly következményei lesznek. Csak a könyv végén lesz képes arra, hogy saját érdekét háttérbe szorítva cselekedjen – és ehhez is az kell, hogy előtte szembesüljön az egykori háború szörnyű igazságával. Glukhovsky tehát egyértelműen azzal az üzenettel zárja a regényt, hogy akármennyi rombolást is végzett a propagandagépezet, megálljt lehet neki parancsolni, ha megvan az emberekben az elszántság.
Erre pedig szükség is van, mert egyébként annyira komor és lehangoló az egész könyv, hogy a némi reményt megcsillantó befejezés nélkül már elviselhetetlenül nehezen emészthető lenne. De hatása alól még így is nehéz szabadulni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
