Meg lehet menekülni a rémálmok csapdájából?

Az Álomcsapdában egy csapat kóros álmatlanságtól szenvedő fiatal meggyógyítására tett kísérlet félresikerült: a gyerekek tudata összekapcsolódott, és ettől kezdve közösen élték át egymás legnagyobb rémálmait. A befejezésben egyikük egy rövid időre magához tért, és a kísérletnél jelen levő orvostanhallgatótól megtudta, hogy amelyikük az álmok világában meghal, az a valóságban is életét veszti, illetve hogy az egyikük egy pszichopata – itt veszi fel a fonalat a második rész. Hőseink tehát már tudják, hogy tétje van annak, ami velük történik, éppen ezért mindennél fontosabb lenne együttműködniük – csak éppen már nem tudnak megbízni egymásban. Közben a való világban az orvostanhallgató – aki rájött, mi történt – kétségbeesetten próbálja meggyőzni a kísérletet végző doktorokat arról, hogy akármit mutatnak a műszerek, a fiatalok valójában együtt álmodnak.

Szerencsére a könyv nem az első rész sémáját követi, inkább kifordítja azt: ezúttal az olvasó tisztában van azzal, amit a szereplők még nem tudnak, vagyis most nem maga a rejtély érdekes, hanem az, hogyan oldják meg azt hőseink.

Az ilyen esetekben – amikor az olvasó olyan információ birtokában van, amit a karakterek nem tudnak – különösen nehéz úgy megírni a történetet, hogy ne érződjön időnként úgy, hogy az adott helyzetben a szerelők is rájöhettek volna a megoldásra. Plumnak azonban ez tökéletesen sikerült: annyi a zavaró és elbizonytalanító tényező, hogy teljesen érthető, miért nem találják ki nagyon sokáig hőseink, melyikük az a pszichopata, akire figyelmeztették őket. Amellett, hogy nem csak egy fiú gyanús a többieknek, maga a személyiségzavaros fiú is elég okos ahhoz, hogy elérje, a társai idővel azt is megkérdőjelezzék, hogy valóban van köztük egy veszélyes személy.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

Az álmok világában játszódó cselekményszál tehát nagyon jól kidolgozott, a valóságban kibontakozó eseménysor felépítésének ellenben vannak gyengeségei.

Ez a másik szál valójában már az előző részben is csak azért volt érdekes, mert ebben derültek ki bizonyos dolgok a főszereplőkről, amikor a fiatal medikus az aktáikat olvasgatta. Ezúttal pedig az „odakint” játszódó fejezetek lényegében szinte végig csak arról szólnak, hogyan próbál ugyanez a karakter bizonyítékokat gyűjteni az elmélete alátámasztására. Maga az írónő is érezhette, hogy a medikus sztorija önmagában nem volna izgalmas, valószínűleg éppen ezért csavart a sztorin egy ponton. Csak az a probléma, hogy miután egy váratlan és lehetetlennek tűnő helyzetbe hozza az orvostanhallgatót, Plum sajnos nem oldatja meg szereplőjével az elé görgetett problémát. Inkább egy elég kényelmes megoldást választva egyszerűen megkerülteti vele az akadályt. Ez pedig azért sajnálatos, mert a befejezés egyébként is kiszámíthatóan alakul, ami így még túl egyszerűnek és hirtelennek is tűnik.

Az Álomfogónak azonban végül is nem a lezárása érdekes, hanem az, amit a gyerekek átélnek a rémálmaik világában. Az ugyanis kezdettől fogva egyértelmű, hogy a főszereplők maguktól nem fognak tudni kiszabadulni az álomcsapdából, így az egyetlen dolog, amit tehetnek, hogy megpróbálnak életben maradni mindaddig, amíg az orvosok rá nem jönnek, hogyan ébreszthetik fel őket. Csakhogy egyre durvább és veszélyesebb rémálmokba kerülnek, miközben a csapatuk több tagjának szándékaiban is kételkednek, az olvasó pedig az előző regény után most már azzal is tisztában van, hogy nincsenek biztonságban a karakterek, bármelyikük életét vesztheti a rémálmokban – így Plum végig fenn tudja tartani a feszültséget a könyvben.

Az első részhez hasonlóan érdekes és izgalmas folytatásról van tehát szó, amelynek szövege ráadásul az Álomcsapdánál sokkal jobban megírt.

Ebben a kötetben az írónő kihozott az alapötletéből mindent, amit még lehetett, és nagyon jól ráérzett arra, hogy ebben a sztoriban nem maradt már annyi, hogy trilógiává lehessen bővíteni a sorozatot. Talán végül is a kelleténél kicsit egyszerűbben fejezi be a második regényt, de legalább időben lekerekíti vele a történetet ahelyett, hogy feleslegesen tovább húzná.