A Hollóvér megmutatja, milyen egy igazán jó folytatás

Évek teltek el azóta, hogy az emberek világát megtámadták a Mély Királyaiként ismert nagy hatalmú lények seregei, amelyeket akkor sikerült visszaverni. De mindenki számára egyértelmű, hogy csak idő kérdése, mikor próbálkoznak egy újabb invázióval, éppen ezért az emberek a maguk módján igyekeznek felkészülni a következő rohamra: egy gazdag nemes új, a peremvidéket megvédeni hivatott gépezetet kezd építeni, Ryhalt Galharrow pedig hatékonyabban működő szervezetet csinál a rendre vigyázó Éjszárnyból. Aztán valaki ellop egy veszélyes tárgyat a Mély Királyaival harcoló Névtelenektől, a peremvidéken álló város felett pedig egy veszélyes tanokat hirdető szekta veszi át az uralmat, és Galharrownak ismét versenyt kell futnia az idővel, hogy megállítson egy újabb katasztrófát.

Azért nagyszerű folytatás a Hollóvér, mert az előző rész minden egyes mellékszálát logikusan viszi tovább, de közben mégis olyan irányba megy el, amire a legtöbb olvasó valószínűleg nem számít.

Nagyon erősen épít az Éjszárnyban szereplő dolgokra McDonald: a második kötet minden eseményének van valami közvetlen előzménye az első részben, és az új karakterek is mind a korábbi események következtében válnak a főhős sztorijának részeivé. Az előző regény eseményei még magára a világra is hatással vannak: nagyon érzékletesen mutatja be az író, hogyan és miért jelennek meg az ostrom után lassan újjáéledő városban a társadalmi feszültségek és az új vallási mozgalom. Az új fenyegetés pedig olyasmi, ami valójában már az első részben fel volt vezetve, csak akkor még nem tűnt úgy, hogy túl nagy jelentősége lenne – vagyis ez a kötet minden erőltetettség nélkül tudja kiegészíteni, továbbszőni az Éjszárny eredetileg kereknek és lezártnak tűnő sztoriját.

Hiába halad azonban a történet, Galharrow maga még mindig egy helyben toporog. Továbbra is ugyanaz az életuntságot és nemtörődömséget tettető, morcos antihős, aki a mogorva felszín alatt valójában egy nagyon is érző lélek, aki bármit megtesz a szeretteiért. Az első rész gyengéje éppen az ő karakterének sablonossága volt – ezúttal azonban ezt ellensúlyozza, hogy rengeteg személyes tragédiát kell átélnie, és mivel még ezek után sem adja fel a jó ügyért való küzdelmet, nagyot nő az olvasó szemében.

McDonaldnak tehát ebben a kötetben sikerül sokkal szimpatikusabbá tennie a főhősét.

Ezzel párhuzamosan a többi karakter még jobban háttérbe szorult, mint az előző rész esetében: Galharrow alig érintkezik a barátaival, és a cselekmény jelentős részében egyedül van. Ugyanakkor ez most jóval inkább indokoltnak is tűnik, hiszen ebben a sztoriban a főszereplő számára lényegében mindennek személyes jellege van, így igazából elsősorban az érdekes, hogy ő hogyan éli meg az eseményeket – belső vívódásainak hatásos leírásai mellett már nem hiányzik az, hogy az őt körülvevő figurák fontosabb szerepet kapjanak.

Ám míg a karakterábrázolás terén előrelépést mutat a szöveg, addig a világépítést ezúttal elhanyagolta a szerző.

Noha Galharrow a peremvidék melletti gyilkos pusztaságon, a Kárhozaton belül eljut egy-két olyan helyre, ahol korábban nem járt, a sztori többi része ugyanabban a határmenti városban játszódik, ahol az első rész is – vagyis nem ismerjük meg jobban azt a földrészt, amely a történetünk helyszínéül szolgál. Ami azért sajnálatos, mert az Éjszárnyat éppen a fiktív világának bemutatása tette különlegessé. Elképesztően érdekes az a kevés, amit McDonald felvillant ebből az univerzumból, és az ember kíváncsi volna rá, milyenek lehetnek a többször emlegetett országok. Emellett a mágia használatáról, a Névtelenekről és a Mély Királyairól sem tudunk meg sokkal többet, pedig ezek is olyan rejtélyek, amelyek piszkálják az olvasó fantáziáját.

De ha az általa teremtett világgal kapcsolatos kíváncsiságunkat nem is feltétlenül elégíti ki, McDonald ismét ugyanolyan fordulatos és izgalmas regényt írt, mint legutóbb, és előző könyvének legfőbb hibáját kiküszöbölve érdekessé tudta tenni a hősét – úgyhogy aki az Éjszárnyat szerette, az a Hollóvért egyenesen imádni fogja!