Philip K. Dick tovább menetel a magyarországi könyvesboltokban. A huszadik század egyik legjelentősebb sci-fi szerzőjének újra kiadott műve csalogatja a komor jövőteóriákkal bátran szembenéző olvasóközönséget. Csordulj, könnyem, mondta a rendőr könyvkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Sokan vannak, akik vágynak a nagy vagyonra, a hírnévre és a csillogásra, ám a legtöbben csak érzelmi és anyagi biztonságot szeretnének teremteni saját maguk és szeretteik számára. Az Agave által újra kiadott Csordulj, könnyem, mondta a rendőr-ben azonban olyan úton halad a világ, amelyen ez az aranyközépút örökre elveszni látszik. Philip K. Dick 1974-ben sötét, bürokratikus rendőrállamként vizionálta az USA-t. Nem napjainkat, hanem a huszadik század végi Amerikát.
Jason Taverner annyira híres, hogy szinte már csak egy karnyújtásnyira van attól, hogy számára tényleg sajtból legyen a Hold, és kolbászból a kerítés. Harmincmilliós nézettséggel hasító esti tévéshowja mellett elit éjszakai klubokban is fellép, lemezeit pedig úgy kapkodják el, mint az akciós cukrot. Ám rajongói nem tudják róla, hogy évekkel korábban részt vett egy genetikai kísérleteket végző kormányprogramban, és egyike a hatosokként megnevezett alanyoknak. Jason azonban már maga mögött hagyta az erkölcsileg megkérdőjelezhető időket, és nagy kanállal falja a pompát meg a nőket. Egészen addig, amíg egykori szeretője nem követ el ellene gyilkossági kísérletet. A támadás utáni kábulatból ébredő Jason arra eszmél, hogy hírneve elpárolgott: egy koszos motelben ébred, és még saját párja sem tudja róla, hogy kicsoda, sőt, még a rendőrség sem rendelkezik Jason Taverner aktájával.
HIRDETÉS
Pedig Philip K. Dick olyan rendőrállamot fest le, amelyben a hatóságnak mindenről és mindenkiről van feljegyzése.
És mivel az információ hatalom, a törvény őrei egy kissé túl is biztosítják a világ rendjét. Dick még a hidegháború nyomása alatt készített regényében joggal épít félelmetes antiutópiát a kapitalizmus és a szocializmus végletes elemeit vegyítve. Így koholt vádak és üldözött, bujkáló diákok árnyékában épül a milliárdos celebek dicsőségcsarnoka, akik észre sem veszik, hogy rajtuk kívül senki sem tűnik ki a tömegből. Amikor Jason Taverner selyemöltönyében, zsebében egy köteg pénzzel, de teljesen ismeretlenül, úgynevezett nemszemélyként felébred a motelben, rá kell döbbennie, hogy a huszadik század végére elveszett az átlagember, és helyette csak az örök szorongásban menetelő, szürke sablonlelkek, a törvény keze által hajszolt bűnözők és a kisarkított fényűzés hazugságában tengődő hírességek maradtak.
A zavartalan celebélethez szokott Taverner szemén keresztül a szerző megismertet velünk egy olyan antiutópiát, amelynek neonfénybe burkolt színfalai között divat az alkoholizmus és a drogfüggőség, a pedofília legális, és még a rendőrtiszt sem bírja ki sírás nélkül az elrontott rendszer nyomását. A szóban forgó törvényőr nem más, mint a Csordulj, könnyem, mondta a rendőr legfontosabb mellékszereplője – vagy, ha úgy tetszik, másodlagos főszereplője -, Felix Buckman rendőrtábornok. Agyaltam egy kicsit azon, hogy mitől válik ez a disztópia még a zsáner legjobbjai között is kiemelten emberközelivé és valóságszagúvá. Aztán rájöttem, hogy az ok az egyoldalúság gondos elkerüléséből fakad. Ezúttal a rendőrállam irányítói nem arctalan, kegyetlen agymosók, hanem ugyanolyan emberek, mint a szenvedő főhős, egyszerűen csak a térfél másik oldalán állnak. Ugyanúgy áldozatai és egyben fogaskerekei a szörnyű gépezetnek. Inkább forognak tovább az olajozott masinában, mert megállítani úgysem tudják. Felix Buckman remekül kidolgozott karakterrajza mutatja be, hogy az elnyomás sem valamiféle mitologikus szörnyeteg, hanem, mint minden más, húsvér emberek által teremtett fogalmi keret, amely béklyóba zárja a világot.
Philip K. Dick feszesen vezetett, titokzatos narratívája izgalmassá teszi a sötétben tapogatózást.
A szerző több művéhez hasonlóan ez az alkotás is azért válik letehetetlen olvasmánnyá, mert izgalmas, a gonolatainkban teóriák áradatát elindító alapfelütéssel kezd, majd úgy csavarja a cselekményt, hogy el sem tudjuk képzelni, miként fog kikeveredni belőle. Ám végül mégis megoldja, sőt, a történet kontextusában teljesen logikus választ ad még a legelborultabb kérdésekre is. Jason Taverner rémálomba illő kalandjáról képtelenek vagyunk eldönteni, hogy vajon párhuzamos valóság, drogos látomás vagy valamilyen betegség szövődménye, esetleg valami egészen másféle jelenség. Dick persze ismét bizonyítja zsenialitását, hiszen a végső megoldás, amennyire nyilvánvalónak tűnik utólag, annyira komplex, és túlmutat az egyetlen, szimpla kifejezéssel megmagyarázható válaszokon.
A regény összképe csupán egyetlen fronton hagy hiányérzetet maga után. Sok potenciált rejt a főhős múltbéli génkezelése, a hatosok kísérleti programja. Dick ezt a vonalat mégis inkább csak alapozó karakterélnek szánja, illetve a bemutatott antiutópikus rendszer egyik szegmenseként prezentálja, míg a főcselekménybe nemigen vonja be. Talán még lehetett volna fokozni az amúgy sem csekély izgalmakat, ha a kormányprogram következményei nagyobb hangsúllyal jelennek meg a történet jelenidejében.
Ám a Csordulj, könnyem, mondta a rendőr ezzel együtt is kiemelkedő sci-fi, nagyszerű disztópikus vízió. Philip K. Dick tudja jól, hogy miért féljük a jövőt, és soraiból kihallatszik: nem kívánja nekünk ezt a sorsot, de tart tőle, hogy egyszer majd mi is úgy fogunk sírni, mint Felix Buckman, amikor a tettei és a világ súlyától kicsordult a könnye.
