A Nagy Budapesti Zombiapokalipszis Igaz és Hiteles Története után ismét egy saját, folytatásos történettel jelentkezik a Roboraptor szerkesztősége. Ezúttal azonban a galaxis egy távoli csücskébe kalauzoljuk el az olvasót a nyár folyamán vasárnaponként megjelenő epizódokban. A Toto kalandjainak aktuális fordulatairól minden héten a legénység egy másik tagja fog beszámolni naplóbejegyzésében.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
168 órával a Z-nap előtt
Átkonvertáltam az agygépem időszámítási metódusát, hogy elég korrekt idővonalat tudjak felmutatni arról, mi történt velem a krioalvást követő kellemetlen ébredés után. Minden azzal kezdődött, hogy hiányzott a macskám, Jonesy. Mivel hosszú hónapokra is távol lehetünk egymástól, egy nem éppen legális módszerrel próbáltam kiiktatni ezt a bénító érzést, ami pszichológiai értelemben véve is rontja a munkamorálom, és a teljesítményem: elrejtettem a több ezer darabos biológiai mintát tartalmazó gyűjteményem közé a cicám szőrcsomóját, gondosan felcímkézve a katalógusomban. Ébredés után az első dolgom az volt, hogy a szőrből kinyert DNS-t használva klónozzam Jonesy-t, egy direkt erre a célra kifejlesztett, gyorsnövesztést elősegítő tartályban, amit csak „keltetőnek” hívok.
HIRDETÉS
Aztán beütött a krach: alig 36 óra múlva Becságh kapitány, Maci és Dave felfegyverkezve rohantak a központi számítógép által detektált azonosítatlan életforma felé, a nyomukban pedig én is ott szaladtam Zsófival. Ekkor már sejtettem, hogy mi a baj forrása. Lámpáikkal olyan erősen világították meg a betolakodó szemét, hogy az írisz összeszűkült, és a fenyegető mordulás nem sok jót ígért. A tapetum lucidum-réteg visszatükrözte a fényt, és a macskaszerű lény támadásba lendült. Félelemmel vegyes csodálattal lestem, hogyan védekezik, és titkon sajnáltam, amikor Zsótér a Csótányirtóval cafatokra szaggatta ezt a különleges életformát.
Természetesen a ragadozó szabadjára engedése a szabotőr hibája. Én tisztán és határozottan emlékszem, hogy miután kinyertem a DNS-t Jonesy szőréből, visszatettem a mintát a gyűjteménybe. Mikor visszatértem a laborba, betettem a DNS-t a keltetőbe, és vártam az eredményre. Annyi időre viszont elhagytam a helyemet, amikor Becságh kapitány mindenkit a hídra szólított, hogy döntsünk a potyautasunk sorsáról. Mindeközben próbáltam kitalálni azt is, mivel pótolhatnánk a trónörökös által felzabált tojások miatt kieső fehérjeadagunkat. Viszont tagadhatatlanul én hibám, hogy a szabotőrnek volt alkalma kicserélni egy sima felis catus dns-ét a grabovoji macskabogáréval, és a keltetőnek hála ránk szabadíthatta ezt a szörnyet. Kész szerencse, hogy önmagukban képtelenek szaporodni.
96 órával a Z-nap előtt
Adtam még egy esélyt a keltetőnek, mielőtt végleg használaton kívül helyeztem volna a grabbogár-eset tanulságaként: néhány gallus gallus domesticus előállításáig. Eldöntöttem, hogy orvosolom a tojásproblémát, hátha így Zsótér is kevésbé fog utálni. Igazán nem értem, mi baja, folyton beszólogat, apróságokon rugózik és még a szavaimat is kiforgatja, hátha ez oldja a köztünk lévő feszültséget. Legalább ennyit meg tudok tenni, herék visszanövesztésében sajnos én sem vagyok jártas – gondoltam.
Időközben arra is rájöttem a fehérjebevitel növelésének lehetőségére is: babféléket fogok termeszteni. A Toto számomra ugyanis nemcsak egy hajó, hanem egy lebegő édenkert a semmi és a minden összekapaszkodott feketeségének csillagtapétás téridejében. Igen, időnként verseket írok az agygépemen, akár munka közben is. Ha a többiek tudnák, hogy semmivel nem vagyok jobb, mint a néhai magában motyogó Hári prof! Viszont a tudósokkal szemben szinte elvárás a hóbortosság, amelynek maximálisan meg tudok felelni.
Akkor is épp magamba merülve próbálgattam egy hasonlatot, amikor bekopogott Dave és Zsófi.
– Arra gondoltunk, neked talán van némi extra adag élelmiszered. Eléggé ki vagyunk éhezve – tért egyből a lényegre a kedves barátnőm.
– Maci betolta az összes T-1000-es energiaszeletet, és a zöldségkészletek is eléggé megcsappantak. Még szerencse, hogy a szintetikus húsból maradt valamennyi.
Felsóhajtottam: most már sosem fogom tudni eldönteni a magamba zárt emelkedett verssorról, hogy a szerelmem olyan selymes-e, mint a csillagköd az űr tenyerén, vagy az érintésem. Talán mindkettő.
– Persze, hogy van némi kajám, mindjárt hozom, addig üljetek le.
Friss paradicsomból, madársalátából és főtt krumpliból készült ebédet varázsoltam eléjük, amíg én egy frissen tisztított répaszárat rágcsáltam. Ekkor láttam a labort utoljára. Hogy miért mondom most el mindezt? Jó kérdés, talán gyónok. Ezt csinálják az emberek, ha érzik, hogy a nyakukba liheg a halál, nem igaz?
72 órával a Z-nap után
Lezuhantunk. Minden odaveszett, az összes minta, a termés, a felszerelés, a keltető a meg nem született tyúkokkal (Zsótér most már sosem fog megkedvelni), a kutatási naplóim, minden… Z, mint marhanagy, váratlan, szükségtelen Zuhanás.
Úgy peregtek az események, mint homokóra kúpjában az idő: Hári professzor halála, a szabotőr elmenekülése, és a nem-marinakkádiai ál-herceg lebukása. A részleteket talán sosem tudjuk meg: M.AT.E emlékei homályosak, de az androidok amúgy is megbízhatatlanok, ha csak lehet, távol tartom tőlük magam. Amit biztosan tudunk, hogy Anna doki megoperált egy telepata macskát, és ennek következtében csak úgy mellékesen sikerült zombivá tenni egy Kafka-nevű kísérleti vírussal négymilliárd reptiliánt. A vezetőjük telepatikus úton az egész hordát képes irányítani, és akármelyik pillanatban lerohanhatnak minket itt a Dracaryson. Ide sikerült átmenekülnünk egy rekvirált rózsaszín pizzafutárhajóval, hogy kitaláljuk, hogyan vágunk vissza a RoboTransnak. Agyrém? Az!
Az egyetlen esélyünk, hogy valahogy Hári professzor macskáját felhasználva megzavarjuk a főgyík agyát, és kiiktatjuk. Elvégre egy telepatikusan irányított zombigyíksereg vezér nélkül mit tud tenni? Ezt a saját bőrünkön fogjuk megtapasztalni. Ehhez viszont szükségünk van egy tudattágító szerre, amiből a Dracaryson őslakos asogiai-törzs tudna nekünk juttatni néhány grammot. Eleinte barátságosnak tűntek. Elképesztő, milyen gazdag élővilága van ennek a bolygónak, az asogiaiak élőhelye különösen sok csodát rejt, viszont mind közül a színkódok szerint elrendezett szentségfokozatok a legérdekesebbek. Amikor ezt felismertem, ott kezdődött az én egyéni kutatómunkám, aminek ilyen csúfos vége lett: az egyik pillanatban még az erdőben gyűjtöttem a mintáimat, a másikban már a nyakam köré hurkolt láncon vezettek a békésnek hitt asogiaiak. Ránk esteledett, mire valamiféle barlangrendszerhez értünk. A tanácskozásukból nem sokat értettem meg, de úgy tűnt, komoly ügybe keveredtem. Próbáltam kitalálni, hogyan szökhetnék meg, amikor ismerős hangokat hallottam. Az őröm közelebb vezetett, és akkor már láttam is: Zsófi és Zsótér voltak. Abból ítélve, hogy fegyvert fognak egymásra, és eléggé leharcoltak, és a legnagyobb megdöbbenéssel néznek rám, valószínűleg nem az én megmentésem miatt érkeztek.
– Ave, skacok… – nyöszörgöm.
– Engedjétek őt el! Ártalmatlan – mondja Zsótér. Már egészen meghatna az aggodalma, amikor még hozzáteszi: Áfonya azt sem tudja, hogy kell a fegyvert elsütni.
Még szerencse, hogy az asogiaiak nem értik amit mond, különben most árulta volna el nekik, hogy három-három ellen vagyunk ugyan, de ezek csupán számok, és nem igazi erőegyensúly.
– Miért tartják fogva a társunkat, mit követett el? Biztosan van rá magyarázat – próbálkozik Zsófi sokkal józanabbul, ő már az asogiaiak cincogó, idétlen nyelvén.
– Feldúlta a Szent Ligetet, evett az Érinthetetlen Fáról! – mondja az egyik őr, amit Zsófi nekünk is lefordít.
– Milyen bibliai – morogja Zsótér. – Csak most kihagyjuk a többi részt, és egyből az apokalipszis következik.
Próbálok védekezni a vádak ellen, de túl szoros a lánc a nyakam körül. Ahogy ott vergődök, és lazul egy picit a durva szemek szorítása, már tudom mit kell tennem.
– Zsófi, fordíts! Egy hatalmas zombisereg tart erre, ti pedig óriási veszélyben vagytok – mondom az őröknek. – Csak egyetlen dolog akadályozhatja meg a teljes pusztulásotokat.
Az őröm lazít kicsit a láncon, úgy tűnik a tervem működik. Már nem szorít annyira, de elmenekülni képtelenség. A társaim felé fordulva folytatom:
– Az asogiaiak színkódok szerint rendezik be az életterüket. A füves mező, ahol leszálltunk, sáfránysárga. Az erdei avar tűzvörös, a lombhullatók levelei sötétlilák, amikor elszáradva fölre hullnak, leginkább medvebarnák. Azonban ahogy közeledünk az asogai-törzs falujához, a bokrok előbb türkizkékek, majd levendulaszín folyondárok lepik be az erdőmélyet, és a törzsi szállásterület tüdőszínű nádházai között már csak elvétve látni egy-egy okkersárga tölcsérvirágot, aminek a nedvéből citromsárga bogarak lefetyelnek.
– Mit is kellene nekünk leszűrnünk mindebből? – érdeklődik Zsófi türelmetlenül. Zsótér kissé lejjebb ereszti a fegyverét, az őrök felém fordulnak.
– Erről a bolygóról hiányoznak bizonyos színek, mint a fehér, a fekete és a zöld. főleg az utóbbi feltűnően érdekes, gyakorlatilag nincs a növényekben elég klorofill, vannak viszont antociánok és karotinoidok dögivel. A helyi kultúra tehát szentnek tart bizonyos ritka színeket, én pedig találtam egy tűlevelűt az erdőben, amelyen hosszú, zöld fürtökben lóg az illatos gyümölcs. Valamiféle hibrid lehet, amit jelen körülmények között képtelen vagyok rendesen megvizsgálni, ezért csak fenyőszőlőnek neveztem el. Felmásztam az egyik nádház tetejére, és onnan láttam, ahogy egy zaklatott, egész testében remegő asogiai nekiront a fának, betöm néhány szemet és elterül a bézsszínű porban. Alig negyedóra múlva felkelt, és a viselkedése teljesen normálisnak tűnt. Elhatároztam, hogy mintát veszek a termésből, és már épp becsúsztattam a tégelybe néhány szemet, amikor megcsapott az a semmihez nem fogható, bódító illat; kénytelen voltam leszakítani még egyet, hogy megkóstolhassam. Ekkor kaptak el az őrök.
Viszont ezek alapján is megállapítható a fenyőszőlő hatása: előbb elkábítja egy rövid időre a fogyasztóját, ez alatt érvényesül a nyugtató hatása. Ezt kell bevetnünk a gyíksereg ellen.
Zsótér és Zsófi összenéztek. A három asogiai fojtott hangon beszélt egymással.
– Mit mondanak? – kérdeztem. Zsófi fülelt.
– Ketten ki akarnak végezni téged hitrombolásért, de a harmadik tiltakozik.
Zsófi egy fejmozdulattal jelezte, hogy a bizonytalan harmadik, amelyik engem tart láncon. Éreztem is, ahogy a szorítás engedett, és amilyen gyorsan csak tudtam, letekertem a béklyót a nyakamról.
– Ha szerezhetnénk elegendő mintát abból a gyümölcsből, analizálhatnám, kivonhatnám belőlük a hatóanyagot. Már csak szét kéne permetezni a légkörben a zombisereg felett. Ezzel időt nyerhetünk, hogy kiiktassuk a főgyíkot. Ha pedig elmúlik a nyugtató hatása, és a vezér irányítása nélkül is támadnának, akkor ezek a barlangok tökéletes menekülő-útvonalként szolgálhatnának.
Zsófi összefoglalta tervet az asogiaiaknak, akik úgy döntöttek, érdemes a törzs vezetőjének a véleményét is kikérni. Eloldoztak, ebből arra következtettünk, hogy őket meggyőztük a veszélyről. A rögtönzött terv végrehajtásával kapcsolatban még voltak persze kétségeim, de a fő cél az lenne, hogy elengedjenek minket.
– Nem néztem ki belőled ennyi kurázsit, kisanyám! – tette a kezét a vállamra Zsótér. Talán már nem gyűlöl annyira. – De azt azért áruld már el, hogy ha szétpermetezzük a szert a levegőben, mi nem fogunk ugyanúgy padlót, mint az asgardi kis barátunk, vagy a gyíksereg?
– Nem, mert mi odafent leszünk a hajón – kacsintottam. – Viszont lesz egy kis gond.
– Mégis mi?
– Egyikünknek ott kell maradnia a bázison, hogy közvetlen közelről lássa valaki a szer hatását. Mivel nem lesz alkalmunk tesztelni, az is lehet, hogy a zombisereg megvadul tőle, mi leszállunk a hajóval és lemészárolnak minket. Tehát kell valaki, aki innen figyeli a kísérletet. Egy átlagos gázmaszk, amilyen a hajón is van, valószínűleg megakadályozza vélhetően egy percig, hogy a permet hatással legyen a mi emberünkre.
– Valószínűleg? Vélhetően? Mi történik, hogyha nem, és ő is kap egy dózist a fenyőszőlőből? – kapja fel Zsófi a fejét. Nyelvészek.
– Hát, akkor irtózatosan be fog állni – vigyorgok. – De talán előtte lesz annyi ideje, hogy jelezzen nekünk, hogy tiszta a terep.
– Szerintem lesz rá jelentkező – mondja Zsótér. – Csak remélem, addig a többiek is kitartanak a bázison, és nem csak macskatápot találunk a helyükben, amikor visszatérünk erről a tripről.
Osztom az aggodalmát, viszont azt már nem mondom el nekik, hogy miután begyűjtöttem a mintáimat, és visszafelé tartottam a bázisra, igenis elrágtam egy szem fenyőszőlőt. Miután visszanyertem az eszméletem táncoló űrmacskákat hallucináltam, és artikulátlan hangon énekeltem, amikor rám talált az asogiai őrjárat. Úgy sejtem, meglátták nálam a mintákat, és összerakták a képet. De ennyi titkom tán nekem is maradhat.
