A Toto űrhajó igaz és hiteles krónikája – 6. epizód: Macskajaj

Gyerekkoromban sokat gondolkoztam azon, hogy mi lesz, ha egyszer ránk szakad az ég, és mindent elveszítünk. Volt is okom az aggodalomra, hiszen sok rémségről hallottam. Idősebb családtagjaim aszteroidazáporokról, nukleáris csillagháborúkról, földönkívüli vírusokról és a reptiliánokkal vívott, pusztító összecsapásokról meséltek. Ja, hogy elvileg egy tolószékes vénség vagyok, és mindezt személyesen kellett volna látnom? Persze. Te is tudod, hogy ez nem igaz.

Tudom, hallasz engem, hogy rohadnál meg.

Itt ülök ebben a korunkhoz képest meglehetősen rozoga kerekesszékben, az ölemben gubbasztó, gyönyörű barna cica szemébe nézek, és a tekintete mögül a te ármánykodó hangodat hallom, ahogy zúg a fejemben, úgy, ahogy fél éve folyamatosan. Ezt a szép kisállatot, ezt az ártatlan lényt használod arra, hogy kommunikálj velem, és csillagrendszereken keresztül rángass. Mégis mit képzelsz magadról?!

A roncsok között sértetlen élelmiszercsomagok után kutató Áfonya felém fordul, és felvonja a szemöldökét. Bár nem olyan meredeken, mint amikor először hallott magamban beszélni. Vagyis veled beszélni. Ezt persze nem tudják a többiek, mert azt mondtad, a kettőnk titkának kell maradnia, máskülönben nem segítesz a haldokló apámon. Igen, a haldokl… Hallgass el egy kicsit! Valami történik. Azt mondtad, hogy miután az Atlantisz-rendszerbe érünk, egy kritikus ponton át fogom venni a parancsnokságot. Ezt kell tennem ahhoz, hogy életben maradjon az, akit szeretek. Szerintem most jött el az a pont. M_AT.E, az android beszél:

– …tekintve, hogy az is RoboTrans gyártmány, hat lövés után valószínűleg úgy is bekrepálna. A túlélési esélyeinket tovább rontja, hogy Zsótér kimerítette a Csótányölőt, és az se túl biztató, hogy a legénység nagyobbik része nem rendelkezik érdemi harci tapasztalattal.

Igen, ez az a pillanat. Ajánlom, hogy ne hazudj nekem, te féreg, aki nem tudom honnan beszélsz hozzám a macskámon keresztül. Teszem, amit az általad rám is átragadó telepatikus képességeddel megjósoltál. Az öreg professzor bőrébe bújva felszólalok:

– Semmi ok a pánikra. Átveszem a parancsnokságot.

– Minden tiszteltetem az Öné, Hári professzor, de mégis milyen joga van erre? – M_AT.E az, aki nem érti a dolgot.

– A túlélés elsőbbségének a joga. Hé, te bádogember, vigyél vendéglátóink elé. Beszélek velük. Maga is jöjjön Zsófia, tanulságos lesz.

Hát igen, a zuhanás előtt nem sokkal kurva ügyesen elszóltam magamat, és most már tudják, hogy ismerem Zsófiát. Lehet, hogy ezután még több pénzt fog kérni, hogy titokban tartsa valódi kilétemet.

M_AT.E, indulásra készen, ám a kerekek meggördülését megelőző pillanatban lelassul számomra az idő. Pont annyira, hogy körbenézzek. Az ikernapok megduplázott kánikulát sugárzó, a levegőn pengeélesen áthatoló fénye melankolikus dicsőségbe öltözteti a Toto homokba fúródott első felét. A leszakadt hátsó rész épp az imént süllyedt végleg a mellettünk elterülő óceánba. Mit mondasz? Már megint pofázol? Igen, indulok, de ha kiderül, hogy csak hazudtál, kihasználtál, és iderángattál, közvetlen közel a félelmetes, leszakadni vágyó éghez, hogy ezáltal elvedd tőlem azt a kis időt, amit a haldokló apámmal tölthetnék, akkor kibelezlek. Hónapok óta nem láttam a feleségemet és a gyerekeimet, mert te azt ígérted, hogy ha követem a hangodat, rálelek a gyógymódra. De eddig csak tragédiára leltem. Nem bízom már benned! Tessék, megint hangosan kimondtam. Legalábbis abból ítélve, ahogy szeleburdi kismacskám ugrik egyet ijedtében. Még a tőlünk nem messze ácsorgó Maci, a hajószakács is gyanakvóan felém fordul. A gyúrós fazon megint fehérjeszelettel tömi magát. Ott csillognak a szakállában a morzsák, mintha a szőrbe ragadt bogarak játszanának kötélmászó versenyt. Persze már a pólóját is levette. Merthogy nagyon meleg van, de amúgy mindenki tudja, hogy gasztronómiai tudása mellett (jól van, tényleg nagyszerűen főz a csávó) kigyúrt felső testét is szereti mutogatni. Meg elég szőrös is. Ahogy elnézem, a mellkasa egy kopár erdőrengeteggel benőtt hegyvidékre hajaz. A számomra kissé megbízhatatlannak tűnő android és a pénzéhes Zsófia mellett jó ha velünk van egy erőember is, amikor találkozunk a gyíklényekkel.

– Maci, kérem maga is jöjjön velünk, arra az esetre, ha még a visszavonulás előtt fizikai összetűzésbe keverednénk a bennszülöttekkel! – Semmi reakció. A szakács ezúttal rám se néz, csak megfeszített bicepszét nyomkodja, mintha attól félne, hogy a hajónkra támadó idegen lénnyel történt korábbi összetűzés során kipukkant volna, ő meg a szivárgást ellenőrizné. Erélyesebben kell szólnom: – László! – Felkapja a fejét, a homokba ejti a T-1000 fehérjeszelet maradékát, majd bosszúsan rám mered. – Azt mondtam, mint újdonsült parancsnok, hogy maga is jöjjön velünk. De előtte adjon néhány fehérjeszeletet a legénység hátramaradó tagjainak, ha már magánál ennyi van, teszem hozzá, teljesen illegálisan.

– Bocs, papa, nem tudtam, hogy illegális erősnek lenni. – felesel, miközben nagyokat feszít a deltaizmán.

– Most akkor jön, vagy ellenszegül a parancsnak?

– Nyugi van, papa, megyek. – Papa, persze. A féleszű azt hiszi, hogy tényleg egy százéves, székhez kötött vén csótány vagyok.

– Végre elindulhatunk. M_AT.E, tolja meg ezt a rozsdás szart, lássam valami hasznát! Próbáljunk szerencsét!

Ahogy az android megteszi az első lépéseket, újra hallom rosszindulatú hangodat, amint az én szép cicámon keresztül beszélsz hozzám. Ő valami közvetítő test? Köztes állomás nélkül nem elegendő az erőd? Nem tudom. De ha bántani mered ezt a macskát, a feleségemmel közös szemünk fényét, én biztosan kitaposom a beledet. Szerencsére a gusztustalan hangodat elnyomja Dave legújabb, érthetetlen popkulturális utalása, amit nekem intéz a háttérből.

– Ne! – mondja Dave kajánul. – Ne próbáld! Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!

Haha. Nagyon vicces. Ha valóban annyi idős lennék, mint amennyinek az álcám mutat, talán tudnám, hogy miből idézett. Elindulunk. Fejemet a felénk egyre lassúbb léptekkel haladó, gyíkszerű lények irányába fordítom. Hosszú farkuk és krokodilszerű fejük van, de mégis emberinek tűnnek. Végtagjaik, akár a mieink. Néhányan, vélhetően a szakasz tisztjei, Kétfejű Atlantiszi Sárkányokon ülnek. Ijesztő lények, de szerencsére nem veszélyesek. Nevük dacára nem tudnak tüzet okádni, ráadásul eléggé lomhák. Viszont ha egyszer az állkapcsaik közé kerülünk, nekünk annyi. A sivatagos óceánparton túl dzsungelszerű erdőség terül el. Onnan érkeznek a gyíkok. Mi pedig arrafelé megyünk. Meglátjuk, mit rejt a Dormammu bolygó, és remélem kiderül, hogy miért akartál idehozni, te átkozott telepata (Zsófia ijedten rám néz, vagyis megint hangosan kimondtam, amit gondolok).

Ahogy távolodunk a többiektől, még hallom Dave következő sziporkáját. Egy marék homokot szór szét éppen, és azt mondja vigyorogva: – Dormammu, alkut ajánlok!

– Ó, kussoljál már el! – mondja az ájultságból ébredező, de valószínűleg hosszú lábadozás elébe néző Becságh kapitány, akinek türelmetlensége érthető.

A picsába! Folyamatosan duruzsolsz a fejemben, de nem tudtál volna figyelmeztetni, hogy vegyem be a mai tablettáimat. Hirtelen fiatalos erőt kezdek érezni a lábaimban, kézfejemen a szőr őszből sötétbarnába hajlik, kopaszodó fejem búbján pedig nőni kezd a haj. A tabletta nélkül az öreg, tolószékes professzor álcája hamar lehullik rólam.

Maci tenyere úgy csapódik a fejemnek, mint halálraítélt kalózhajóba az ágyúgolyó. Kiborulok a székből, beleharapok a porba, ami leszalad a torkomon, hogy ettől aztán fuldokolva öklendezni kezdjek.

– Mit művel, László!? – M_AT.E szavaiba az androidba programozott, aggodalmas hangszín vegyül.

– Volt valami a fején! Valami fekete. Azt hittem megtámadta valami űrbogár! – Ez a Maci Laci tényleg nem nagy észkombájn. Az izomagy azt hitte a serdülő fekete hajamra, hogy ellenséges idegen élőlény. Aztakurva, nincs jó kedvem, de ezen most nevetek egy kicsit.

Másfél másodperc alatt elfogadom, hogy lelepleződtem. Nem látom magamat, de úgy érzem, a testem teljes mértékben visszanyerte eredeti valóját. Az öreg Hári Professzor, Dr., habil, meg anyámkínja eltűnt. Helyette teljesen egészséges lábain a harminchárom éves Hári Dániel, az idegen írásművek fordításával foglalkozó, egyszerű magyarországi családapa tápászkodik fel a tasli után a porból.

Maci nem érti. Zavarában felbont egy újabb T-1000-est. M_AT.E kb. annyira lepődik meg, amennyire egy android képes meglepődni (vagyis eléggé hitelesen). Zsófia tudott a dologról, felé is fordulok.

– Na akkor, Zsófia, azt hiszem vissza is kérhetem magától a három lepedőt, amit a hallgatásáért fizettem. Mert most már rohadtul mindegy. – Oké én vagyok a balfasz, hogy jóformán találomra választottam hajót, ami elhoz az Atlantisz-rendszerbe, ahová szerinted mennem kell, te telepata rohadék. Nem néztem utána elég alaposan a legénységnek. Ha megtettem volna, felfedezem, hogy a Gran Torino fedélzetén utazik idegen nyelvek szakértőjeként Scheirich Zsófia, aki az idegen lények grammatikája egyetemi kurzuson a hallgatótársam volt. Nem hiszed el, de a macskát ismerte fel. Mert a bolygóközösségi médiaprofilom tele van a róla készült képekkel. És mivel a volt szaktársaim az ismerőseim a közösségi médiában, látta a képeket. És felismerte! Érted?! Háromezer kreditet fizettem azért, hogy maradjon csendben, de azt mondta, hogy a küldetés végén még ugyanennyit kér. Hát nekem még félszer ennyim sincsen, de persze rábólintottam, mi mást tehettem volna.

Hallod amúgy az a poén – bár nem tudom, lehet, hogy ha a gondolataid elérnek idáig (a nem tudom honnan), akkor a látásod is. De ha esetleg nem látnád, akkor elmondom, hogy nem csak a sajátjaim, hanem azok a kurva gyíkemberek is megtorpantak az átalakulásom láttán. Kész röhej ez a csillagközi cirkusz most már! M_AT.E még mindig nem érti a helyzetet, Maci pedig szintén kérdőn kukucskál ki a fehérjeszelet egyre fogyatkozó hasábja mögül. Rájuk nézek, és elmondom:

– Na, srácok. Ahogy elnézem a lándzsákkal felfegyverzett gyíkkatonákat, nincs túl sok időnk, szóval rövid leszek, oksi? Oksi. Szóval. Az úgy volt, hogy az apámat hét hónappal ezelőtt megtámadta valami élve rothasztó földönkívüli kórság, amibe nemsokára belehal, mivel az orvostudomány jelenlegi állása szerint gyógyíthatatlan. Nagyjából fél évvel ezelőtt a feleségemmel közös, a jelenleg M_AT.E lábát szagolgató macskát közvetítő testként használva elkezdett beszélni hozzám egy telepata. Nem tudom kicsoda, meg miféle lény lehet, de azt ígérte, hogy ha követem az utasításait, és segítek neki, meglelem a gyógymódot apám betegségére. Persze, a világűr túlsó felébe kellett utaznom, ide az Atlantisz-rendszerbe, mert elmondása szerint itt a helyem. Remélem azért, mert erre található a gyógymód. A feleségem még engem is meglepő módon hitt nekem, így elindultam, de tudtam, hogy egyetlen ilyen messzire utazó hajóra sem juthatok fel zéró űrhajós tapasztalattal. Ezért korábbi egyetemi csoporttársaim kapcsolatait felhasználva hozzájutottam ehhez az álcázó droghoz, amellyel megteremtettem a telepata Hári professzort. Az utasításokat közlő rejtélyes idegen képességeinek egy része a hónapok alatt rám is átragadt, így nem is volt akkora hazugság, a papírokat, előtörténetet és referenciákat pedig nem volt túl nagy munka meghamisítani. Így történt, hogy Becságh kapitány szinte könyörgött azért, hogy a jó hírű, öreg telepata, mint valami bölcs sámán, magukkal tartson. Persze arra nem gondoltam, hogy itt lesz Zsófia, aki felismeri a macskámat, de őt lefizettem. Nos, elég volt ennyi magyarázat? – Maci nagyot nyelt, aztán köhögni kezdett a torkán akadt fehérjemorzsától. – Oké, akkor utáljanak később, most pedig menjünk, beszéljünk a gyíkokkal, hátha tudják, hogyan menthetem meg az apámat, és talán még a Toto ügyleteiben is képesek segíteni.

Cicám mostanra M_AT.E lábának minden apró szegmenséről alapos szagmintát vett, így már csak unottan heverészett a homokban. Felkapom, és elindulunk a várakozó gyíkemberek felé. A macska közben majdnem kiugrik a kezemből. Mintha játszani akarna. Szeleburdi egy cica. Vagy talán csak élvezi, hogy most néhány percig nem pofázol hozzám rajta keresztül.

Kimért, óvatos léptekkel ballagunk a Dormammu dzsungele előtt felsorakozott bennszülöttek elé. Remélem, Zsófia nyelvészeti ismeretei és az én idegen dialektusokról szerzett tapasztalataim elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy hatékonyan tudjunk kommunikálni velük. Persze ehhez szükséges az is, hogy meg tudjunk szólalni, mielőtt az egyik gyíkkatona átrepíti a lándzsáját a torkunkon. Maci fejében is hasonló gondolatok járhattak, mert enyhén remegő hangon megkérdezte: – Professzor, biztosan jó ötlet ez? Nem kellene a többiek segítsége is?

– Csak nyugalom, László. Ha túl nagy csapattal megyünk, még azt hihetik, hogy egyből támadni akarunk. – mondom ezt én a baromi nagy hadászati ismereteimmel. Mindenesetre így tűnik logikusnak. – És ne hívjon professzornak, az csak kamu volt. Vagy lemaradt az előző hat perc eseményeiről?

– Őszintén megmondom, kezdem kissé elveszíteni a fonalat. – Amikor Maci ezt mondja, szinte hálát adok, hogy van még nála egy T-1000 fehérjeszelet. Ráadásul vaníliás. Az az érzésem, hogy már rég idegösszeroppanást kapott volna a feszültséglevezető nyamnyogás nélkül. Remélem, azért tényleg hagyott néhány darabot a legénység hátramaradt tagjainak.

Nincs már idő erre gondolni. A gyíkemberek előtt állunk. Elég csúnyák. Bőrük sötétzöldből feketébe hajlik bizonyos pontokon, pofáik vonásait pedig vörös pikkelyek emelik ki. Néhányan növényi alapanyagból eszkábált sisakot viselnek, és kivétel nélkül mindegyik lándzsát szorongat. A Kétfejű Atlantiszi Sárkányokon ülőknél íj és tegez is van.

Mit mondasz? Mindjárt. Mi lesz mindjárt?

Éles hangod egyre nagyobb erővel zúg a fejemben. Széttépi az agyamat. Tudod, ezt még eddig nem mondtam, de olyan nyálkásan beszélsz. Mintha folyamatosan próbálnád visszanyelni a trutyit a torkodba. Beteg vagy talán? Mindenesetre elég gusztustalan a hangod. Emlékeztet a budapesti kocsmák vécéire, ahol a hányás, a szar és a rossz minőségű légfrissítő szaga keveredik össze. Szerintem ezt csapolták le a Reptilián Háborúk gázbombáinak elkészítéséhez.

Ahogy nyáladzó szavaid túlcsordulnak a fejemben, valami váratlan történik. A gyíkemberek egy meghatározott minta mentén két csoportra oszlanak, így hozva létre egy szűk folyosót, ami átvezet közöttük. Mintha betanult koreográfiát követnének. Mindjárt, azt mondod. De mi lesz mindjárt? Jaj, csak ne üvölts már ennyire! Még sose beszéltem hozzád ilyen hangosan. Ezt most tényleg üvöltve mondtam. Maci arcán eluralkodik az idegesség. M_AT.E egyre gyanakvóbban néz rám. Zsófia már a könnyeit törölgeti. Mindannyian visszafordulnának, de érzik, ahogy én is, hogy nem tehetjük. Lábunk már nem nekünk engedelmeskedik. Te irányítod a lépteinket. Így lépünk be halálra rémült Mózesként a gyíkemberek kettényílt tengerébe. A macskám rám néz. Remélem, nem betegszik meg attól, hogy fél éve közvetítőként használod. Biztos, hogy megterhelő neki, bár nem látszik rajta. Esküszöm, szerintem most is játszani akar.

Lépkedünk előre a szétváló gyíkemberek között, szépen lassan, akár akarjuk, akár nem. A homokos talajt végül fűcsomók váltják fel, majd néhány másodperc múlva, már az erdőségben járunk. A fák vastag törzsükkel könyökölnek az évszázadokon. Az atlantiszi növényzet egyedülállóan hosszú életű. Sokak szerint ez a rendkívül fejlett gyökérzetnek köszönhető. A gyökerek szinte mindenhol befedik a talajt. Látható, ahogy egyes helyeken a földbe fúródnak, majd néhány centiméterrel később ismét előtörnek, hogy a felszínen fussanak tovább. Csodálom ezt a különleges világot.

Nincs azonban sok időm a csodálatra, mert irányított lépteink megtorpannak. Az erdő egyik sűrűbb részén állunk. Minden fa mögött gyíkkatonák alakja sejlik fel. Lehetnek vagy ezren. Kettő, megtermettebb alak áll előttem. Gyíktestüket a többiekkel ellentétben páncél fedi. Különleges, fejlett technológia. De mégis hogyan? Hogy jutottak ilyesmihez? Még csak hasonlót sem láttam. Ekkor az egyikük megszólal. Éles morgás hagyja el a száját. Maci a telepata fennhatóságod uralma dacára eddig is szorongatta a vaníliást fehérjeszeletet, ám most ijedtében elejti.

– Mi…mi…mit mondott? – kérdezi Maci rémülten, miközben M_AT.E összeszűkített szemekkel kicsit feljebb emeli a sugárvetőjét.

– A macskát akarják – mondja Zsófia értetlenül.

Én is valami ilyesmit hámoztam ki a morgásnyelvből. Ránézek a cicámra. És ösztönösen magamhoz szorítom. Ami ezután történik, az túl van a megfogalmazható fájdalom érzésén. A hányással kevert szaros légfrissítő szag hatását artikulálatlan üvöltés váltja fel a fejemben. Térdre rogyok. Most már egyenesen sikítasz az agyamban, mindjárt belepusztulok. De a macskát még mindig szorítom. Széthasad a koponyám. Olyan mintha. Mintha. Úristen. Közeledsz. Te jó ég. Itt vagy!

A páncélos gyíkemberek két lépést tesznek oldalra. Egyik balra, a másik jobbra. Mögöttük megjelenik egy óriás. Háromméteres gyík, aki a többieknél sokkal emberszerűbb. Szemei vörösek, egyik karja fémből van, fényes ezüst köpenyt visel, vállán pedig egy M_AT.E fegyverénél háromszor nagyobb sugárvető nyugszik.

Te vagy az. A sikoly elhal. Te beszéltél hozzám. Nem hiszem el. Egy óriási hüllő rángatott idáig. Néhány lépéssel közelebb jössz. Nincs gyógymód az apám betegségére, ugye? Gondolatban kérdezem, megszólalni nem tudok. Rám se nézel. A macskát bámulod. Torz vigyorra húzódik az a ronda, nyálkás pofád. Rá mutatsz.

– Ide a macskát! – Mintha még a föld is enyhén megremegne dörgő hangodtól. Nem csoda, hogy majd szétszakadt tőle a fejem. És ez nem morgás volt, hanem a Galaktikus Egység Nyelve. Kérdések cikáznak összevissza az agyamban. Ki vagy te? Mit akarsz? Hogy voltál képes M_AT.E mozdulatait is irányítani, amikor idevezettél minket? Hiszen ő egy android. És mit akarsz a macskámtól? Ezt az állatot születése óta nevelgetjük, nem kétes helyekről szedtük össze. Mi a célod vele?

A válaszokat nem tudom. És érzem, hogy többé nem látom egyik szerettemet sem. De azt is tudom, hogy a macskám nem kerülhet a kezedbe. Akármit akarsz csinálni vele, úgy érzem, sokan fognak meghalni, ha megkaparintod.

Annyira lefoglal a macska, hogy pár másodpercre megfeledkezel a lábaink fölötti kontrollról. Érzem, ahogy újra tudom mozgatni az alsó végtagjaimat. Ez azt jelenti, hogy a többiek is képesek rá. Nem habozok. Üvöltök!

– M_AT.E! Tűz! – az android szerencsére nem teketóriázik. Testes sugárnyalábot enged beléd. Térdre rogysz, bár nem sebesülsz meg igazán.

Ekkor több tucat gyíkkatona esik nekünk. Hirtelen mindegyiknél sugárvetőt látok. Hogyan jutottak a bennszülöttek ilyen technológiához? Az egyik nyaláb eltalál a mellkasomon. Hanyatt vágódom, levegőért kapkodok. A cicát most már csak a farkánál fogva szorítom, nehogy elszaladjon. Maci letérdel mellém, és megszólal: – Hát, papa, úgy fest mégsem annyira primitívek ezek az atlantisziak.

Valóban. Kész rejtély. Zihálva körbenézek. Maci mellettem térdel, és próbál mindkettőnket védeni. Folyamatosan tüzel. Így hamar kimerül a sugárvetője. Jobbra nézek, ahol Zsófia jajveszékel. Nála nincs fegyver. Balról M_AT.E ordítását hallom. Egészen elfog a pátosz, ahogy az android gondolkodás nélkül, harciasan veti magát a küzdelembe.

Az én sebem viszont súlyos. Ezt a hülye is érezné. Márpedig én nem vagyok hülye. Épp ezért tudom, hogy a macskát valahogy ki kell juttatni ebből az átkozott erdőből. Macihoz fordulok: – Ide figyelj! Figyelj már! – Rám néz. – Fogd a macskát! Mint a szemed fényére, mint az életedre meg a fehérjédre, úgy vigyázz rá! Van valami ebben az állatban, vagy ezzel az állattal, ami kell ennek a rohadéknak. Fogd meg, és rohanj vissza a többiekhez! Jelentsd ezt az egészet a kapitánynak!

– Senkit sem hagyok hátra! – dacol velem László.

– Figyelj! Még én vagyok a parancsnok. És nem tudom megmagyarázni, de érzem… vagyis nem. Tudom, hogy most ez az egyetlen dolog, amit tehetünk. M_AT.E majd vigyáz rám. – persze tudom, hogy ez nem igaz. Még magát sem tudja megvédeni ennyi ellenséggel szemben. – Fogd a macskát és rohanj! Rohanj végre!

Maci néhány másodpercig csak bámul rám. Aztán megérti. A macskáért vetődik, de megbotlik az egyik gyökérben. Lehorzsolja az arcát. Megijedek. Feltápászkodik. Megfogja az állatot, aztán bátorítóan megmarkolja a vállamat. Kurvára fáj. Még egyszer megszólal: – Én mondom, nem is annyira primitívek ezek az atlantisziak. – Majd végre futásnak ered.

– M_AT.E, fedezd Macit! – Szerencsére az androidnak még van annyi kapacitása, és energiája a fegyverében, hogy megóvja Macit a felé tüzelő gyíkoktól. A szakács eltűnik a fák között. Végül M_AT.E is térdre rogy. Eltalálhatták. Zsófiát már nem is látom.

Téged viszont látlak. Felemelkedsz, és mintha egy karcolás sem lenne rajtad. Háromméteres óriás testeddel felém közelítesz. Leemeled a válladról a sugárvetőt. Az arcom elé tartod. Érzem a cső szagát. Vagy te vagy ilyen büdös? Nem tudom. Kibiztosítod a fegyvert. Hallom, ahogy maximumra fut benne a töltés. Meg fogok halni. Ronda, hosszú karmos ujjad már a ravaszon. Árnyék vetül rám. Ránk? Nem tudom, hogy csak képzelődök-e, vagy valóban egy nagy test ereszkedik alá az égből. Mindegy is már.

Mielőtt minden elsötétül, arra jutok, hogy ez az a pillanat, amitől gyerekként mindig rettegtem. Most történik. Hogy ránk szakad az ég, és mindent elveszítünk.