Idén jelent meg magánkiadásban Kaptás András könyvtrilógiájának, a 2148 – A Szingularitás évének az utolsó része, és a három regény most egy kötetben is elérhetővé válik. Egyben is végigolvashatjuk tehát Benjamin Taylor, az amnéziás űrhajós történetét, akit csaknem 250 évnyi sodródás után, a Naprendszer peremén élesztenek újra.
A 2148 háttértörténete nagyon jól átgondolt és kidolgozott.
Az a disztópikus jövőkép, amelyet vázol, nagyon realisztikus, abszolút elképzelhetőnek tűnik. Sok olyan jelenség, probléma felmerül, amelyek lényegében a mai ember számára is ismerősek (pl. az USA-Kína konfliktus, vagy a vallásos csoportok reakciója a tudomány és társadalom fejlődésre), az író ezeket csak logikusan továbbgondolta. Ráadásul az egyes történelmi eseményeket nem leírásokból vagy a szereplők elmondásaiból, hanem a szerző által kreált áldokumentumokból ismerjük meg. Ezek esetében még az is erősíti a könyvben vázolt fiktív történelem valószerűségét, hogy az író ügyesen beleszőtte létező, általunk is ismert emberek neveit. Talán csak azt nem sikerült jól érzékeltetni a könyvben, milyen különbségek, félreértések adódnak az űrállomáson élők és a másik évszázadból érkezett férfi között. Például a parancsnokhelyettes nem ismeri a „dínomdánom” kifejezést, Taylor pedig nem tudja, mit jelent „pertut inni” – amiben igazából nincsen logika. Ezt ügyesebben lehetett volna azzal érzékeltetni, hogy a szerző újabb kifejezéseket talál ki a későbbi korban élők számára.
Bár a karakterek elég egyoldalúak, sematikusak, és a köztük levő viszonyok is elég szokványosan alakulnak, ez önmagában még nem lenne probléma. A baj az, hogy problémáik, konfliktusaik elsikkadnak.
Több érdekes kérdést is felvet a szerző, azután egyszerűen nem foglalkozik velük.
Például Taylor az elején megkérdezi magától, hogy mégis kicsoda ő az emlékei nélkül – azonban nagyon hamar feladja, hogy erre bármilyen választ is adjon, és a dolog később egyáltalán fel sem merül. Aztán vannak nagyon érdekesen induló beszélgetések Taylor és az állomás parancsnokhelyettese között a mesterséges intelligencia és az ember viszonyáról. Azonban érvek és ellenérvek felsorakoztatása helyett ezek a dialógusok inkább csak veszekedésbe torkollnak, és így a szereplők sosem tudnak megoldást találni a problémára, így inkább témát váltanak.
A könyvnek nagyon sajátos stílusa van, amely eléggé zavaró tud lenni azok számára, akik nem kifejezetten ennek a rajongói.
Először is nagyon minimalista a szöveg. A helyszínek leírását néhány szóval elintézi a szerző, és így elég nehéz őket maga elé képzelni az olvasónak. Nagyon sok a hirtelen váltás a jelenetek között – ami előnyére is válhatna a könyvnek, ha az olvasó szereti a filmszerű stílust, ugyanakkor emiatt néha nehezebben követhetőek az események. Ha azonban a szexjelenetekről van szó, akkor nem fogja magát vissza az író: ezeknek a leírása mindig részletekbe menően naturalista. Mivel pedig a főszereplőnek és a barátnőjének gyakorlatilag minden találkozása szexszel, vagy az arról szóló beszélgetéssel végződik, ez a naturalizmus könnyen elveheti azoknak a kedvét, akik nem rajonganak a tömény erotikáért. Amikor már sokadjára olvassuk, hogy néz ki a lány feneke az overallban, vagy hogy minek a gondolatától lett éppen erekciója az elbeszélőnek, az már azoknak az olvasóknak a türelmét is próbára teszi, akiknek egyébként nagyobb a tűréshatára e tekintetben.
A cselekmény nem kifejezetten pörgős, és a Taylor múltjával, illetve az emberiség sorsával kapcsolatos információkat is lassan adagolja a szerző. A nagy rejtélyre pedig természetesen csak a legvégén derül fény. Elég meglepő a befejezés, és ha a fordulat talán nem is a legeredetibb, de egyáltalán nem kiszámítható. Sajnos azonban ebből is hiányzik a problémával való szembenézés. Amikor kiderül az igazság, egyszerűen megy minden tovább: a szereplők egyszerűen túlteszik magukat a sokkhatáson, és aztán élik mindennapi életüket, mintha mi se történt volna. Senki nem értékeli át a dolgokat, nem próbál meg valamifajta végkövetkeztetésre eljutni.
Nincs válasz a nagy filozófiai kérdésre, amely végig ott kísért a háttérben.
Így aztán hiába érdekes a lezárás, ez sem tudja ellensúlyozni a könyv hibáit, és így összességében nem javít az olvasmányélményen. A Szingularitás éve tehát igazán annak lehet érdekes, akinek maga a cselekmény nem számít, beéri egy érdekes sci-fi háttérsztorival.
