Az 5. hullám – Tessék-lássék, nyögvenyelős apokalipszis

A héten kerül a mozik képernyőjére Az éhezők viadala csapásirányán készült legújabb young adult-könyvadaptáció, J Blakeson  legfrissebb filmje: Az 5. hullám. Az előző év októberében debütált magyar szinkronos előzetes láttán kíváncsian vártuk, miként sikerül majd Rick Yancey 2013-ban megjelent tiniregényének adaptálása, hiszen a trailernek sikerült felcsigázni a leendő nézőközönséget.

Az 5. hullám cselekménye több szempontból is megállja a helyét abban a stílusban, amelyben íródott, ráadásul nem egy unikális vonást is magán visel, mivel a tinihősöknek egy igazán új helyzetben kell feltalálniuk magukat, s ez az alaphelyzet ad egy stabil gyökeret a történet továbburjánzásának. A tinédzserkorú, alig tizenhat éves Cassie (Chloe Grace Moretz) élete egészen hétköznapi: reménytelenül szerelmes az iskola egyik leghelyesebb fiújába, megállás nélkül bújja az okostelefonját kortársaival, és persze a bulikat sem veti meg a legjobb barátnőjével. Első hallásra így nem is sokban különbözik a már rongyosra használt romantikus tinifilmek sztorijától, azonban J Blakeson már a film elején egy csavarral kezd, a boldog és felhőtlen napok a lány visszaemlékezéseként jelennek meg, s a film egy igazán erős jelenettel indít.

Sajnálatos módon az erős kezdés mégis gyenge folytatásba torkollik – a visszaemlékezés egészen a nyitójelenet pillanatáig tart: Cassie elmeséli annak a négy hullámnak (Sötétség, Pusztítás, Járvány, Invázió) a kiteljesedését, amit ismeretlen új lények – nevezzük idegeneknek – idéztek elő. A Föld felett egyik napról a másikra jelenik meg egy nagyméretű, aggodalmat ejtő űrhajó, pár nap csend után pedig felgyorsultak az események, egyik hullám követte a másikat, s az emberiség jelentős hányada, illetve a lakóhelyek nagy része odaveszett.

Habár a 21. században nem szokatlan, hogy mind a rendező, mind a forgatókönyvíró szeretné folyamatosan ingerekkel hatni a befogadóközönségre, mégis a stáb tempója itt minden szempontból a megszokottnál is gyorsabbnak bizonyult. Igaz, a katasztrófák nem ismernek időt, ott sújt le és akkor, mikor szeretne, de Az 5. hullám esetén csak úgy ide-oda cikázik a szemünk: még alig fogtuk fel azt, hogy a londoni Tower Bridge-t laza könnyedséggel tiporta el az árvíz, két pillanat múlva már Cassie édesanyját siratjuk, aki meghalt a harmadik hullám madárinfluenzájában, aztán ismét egy-két jelenet után már az édesapa holttestét látjuk. Ezek láttán úgy érezzük, hogy a film szeretne a közel két órába a lehető legtöbbet belepréselni, ami sikerül is, csakhogy a film kárára.

Cassie kisöccse, Sam Sullivan csodával határos módon pont a nővére nagy gimis szerelméhez kerül egy osztagba, Ben Parish alias Zombie szintén egy jóképű, fiatal fiú, aki sokszor veszi fel a Szűz Mária bánatos arckifejezést, de még így is kedvelhető karakter. Az ő általa vezetett negyedik osztag az, amely megleli az ötödik hullám lényegét, ami tipikusan az „az egész végig itt volt az orrunk előtt, mégsem vettük észre” ráeszmélés. Innentől kezdve pedig szinte kiszámíthatóan halad a történet előre. A szálak kezdenek összeérni, s mintha a filmkészítők ráeszméltek volna, hogy kifutnak az időből, egészen csúnyán és rengeteg kérdést megválaszolatlanul hagyva zárják le a történetet.

A másik, amely sok tekintetben gyengíti a film minőséget, az a vizuális megvalósítás: csupán a trailerbe beválogatott jelenetek csupán, amelyek láttán elfoghat a „hűha”-érzés, a többi mégis gyerekesen gyengére sikerült. Főképp a negyedik osztag harca az ellenséggel, a fegyverek tüzelésénél még a Windows 98-on futott első lövöldőzős játékok képi megvalósítása is élethűbbé sikeredett. Ugyanez mondható el a dialógusok megszerkesztéséről. A katonai osztag egyik vezetőalakja nem talál jobb szót az „Izé”-nél arra, mi támadja meg az emberiséget. Így a párbeszédek sokszor komolytalannak hatnak, s habár szeretne egy mélyebb gondolatot is megosztani velünk, a Paulo Coelho-féle bölcsességéken túl nem tud elrugaszkodni. Kár érte, mert bújnak meg a történetben elgondolkodtató dolgok.

Összességében Az 5. hullám egy tipikusan egyszer nézhetős fantasztikus thriller – leginkább tinédzsereknek. Nem dob nagyot, messze elbújhat Az éhezők viadala mögött is, s a film befejezését követően nem érezzük magunkat többnek, mivel azok a kérdések, amiket egy ilyen apokalisztikus élethelyzet felvet, azok válasz nélkül lebegnek tovább az éterben. A várt katarzis tehát elmaradt, kaptunk egy filmet, amelyből szerintünk többet is ki lehetett volna hozni. Talán, majd legközelebb (hiszen a folytatás garantált)…

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!