Minden héten háború – Még mindig cirkusz kell a népnek

A legtöbb sportfilmben XY a csúcsra tör és mindenkit lezúz a finisben, legyen az bokszoló, autóversenyző vagy focista, és az izgalmak akkor is a tetőfokukra hágnak, ha sejteni lehet a küzdelmek végkimenetelét. Oliver Stone filmje annyiban tér csak el a megszokott recepttől, hogy nem a csapat egyik feltörekvő játékosa köré építi a cselekményt, hanem próbál egy kis betekintést nyújtani az öltözőkbe, ami a játékosok civakodásától, az edzők lélekemelő nagy monológjaitól, vagy az orvosok dilemmáitól, esetleg a tulajdonos szidalmazásaitól hangos. Stone földbe döngöli az „edző a csapat lelke” sztereotípiát, itt Al Pacino karaktere is csak egy kis porszem a tömegszórakoztatás kegyetlen gépezetében. Részletes tablót kapunk az amerikai foci működéséről, aminek mozgatórugója véső soron mégiscsak a pénz, Stone pedig mindig él a lehetőséggel, ha alkalma nyílik mesélni a tőke megrontó erejéről, és szembeállíthatja vele a családi értékek fontosságát – amit itt most egy csapat képvisel.

A Minden héten háború volt Al Pacino utolsó igazán emblematikus filmszerepe, és Oliver Stone utolsó igazán ütős mozija. Már a nyitójelenet képsorai sokkolják az embert, mintha egy izgalmasabb akciófilm látványos expozíciója lenne. Stone rettentően mozgalmassá teszi a meccseket, rendszerint a játékosok között mozog, így mi is a pálya közepén érezzük magunkat, de – szemben a legtöbb kézikamerás megoldással – ez sosem válik zavarossá. Egyrészt egy egyszerű futás nincs 10-szer megvágva 1 másodperc alatt, és sorsdöntő pillanatoknál mindig minden belassul, hogy hadd izguljon a néző. Mindezek mellé nemcsak pazarul összeválogatott és megvágott soundtrack dukál (Fat Boy Slim, Black Sabbath, Garry Glitter), hanem a hangeffektekkel is bevágtak néhány emlékezetes ziccert. Jammie Fox fékcsikorgást hallat, amikor nem tud megállni és belefut a cserejátékosokba, Al Pacino pedig lassított felvételeken keresztül oroszlánüvöltéssel fejezi ki nemtetszését a látottak irányába.

A látványos keresztpasszok és csonttörő ütközések mellett a pályán kívül is mozgalmas az élet. A felvevőgéppel itt is kreatívan eljátszanak, ennek egyik ékes példája, amikor Cameron Diaz arcát követi a kamera, és csak a háttér mozog, közben bejár egy fél felhőkarcolót, továbbá olyan apróságokkal tarkítják még a filmet, mint Oliver Stone feltűnései. Stone nagy érdeme, hogy nem bagatellizálta el a pénzügyi érdekeket szem előtt tartó felek és az élek-halok a sportért figurák ábrázolását se, minden szálat magabiztosan tart, és mindenről pont annyi szó esik, amennyit a film még elbír, így sosem válik sekélyessé – a Ben Hur kocsiversenyes jelenetének beszúrásával pedig Stone nagyon finom analógiát von a modern tömegszórakoztatás és az ókori Róma közé.

A bravúros koreográfia mellett Stone felvonultat majd minden létező aspektust, ahonnan a sportot nézni lehet. Kiégett nagyágyú, az élete árán is játszani akaró öreg harcos, tehetséges, de forrófejű újonc, tapasztalt edző, stb. A leghangsúlyosabb persze a sztárság buktatóit sikeresen átvészelő, nagy jellemfejlődésen átmenő Jamie Fox sikersztorija, de mellette nem fásulnak el a többiek sem, sőt! Fox gyakran eltűnik a képből, és sokkal inkább Al Pacinóra és Cameron Diazra koncentrálunk, akik igazán elemükben vannak (mindig elcsodálkozom, hogy Diaz milyen jó is tud lenni, ha megkívánják tőle), mialatt a kisebb mellékszereplők sem fulladnak érdektelenségbe, mindegyikük jelöl egy-egy mozzanatot, amiben a főszereplők kiteljesedhetnek. A sport meg, hát az sport marad. Lehet, hogy a pénz ott ólálkodik mögötte, de itt elhivatottságra és lélekre van szükség, nem lehet másokra mutogatni. Minzha csak háborúban lenne az ember.