Ultimate kibeszélő #1: A bunkó Bosszúállók

Az Ultimates 2 felemás érzéseket kelt az emberben, mert miközben látványos csatákat, és egy lendületes, a fináléban kicsúcsosodó történetet kínál, a világ legantipatikusabb hőseit mozgatja. Mark Millar érdekes módját találta meg a szuperhős 21. századi interpretációjának. A recept két részből áll. Az egyik, hogy a szuperhősöknek szinte csak és kizárólag a negatív tulajdonságait domborítja ki, ezáltal épp olyan nehéz együtt érezni velük, mint az aranykor sérthetetlen félisteneivel. Amerika Kapitány a bunkó se*fej, Hulk egy irigy piszkavas, Nick Fury az eszetlen barom, Thor egy idegesítő hippi, Vasember a jellemtelen léhűtő, Higanyszál egy arrogáns ficsúr, a nők pedig egytől egyig üres picsák.

Hogy ne csak a levegőbe beszéljünk, említsünk néhány konkrétumot is. Bár Amerika Kapitány ábrázolása sokat javult az első szériához képest (kézenfekvő, hogy a múltban élő karaktert ütköztetni kell a jelenkor furcsaságaival), ettől függetlenül ez a kapitány pont azt a verziót testesíti meg, ami miatt a figura visszatetszést okoz azokban, akik nincsenek tisztában a saját sorozatával, ahol Ed Brubaker remekül írja. Ez a kapitány ugyanis sosem gondolkodik, csak marha módjára követi az utasításokat, semmi nemes, semmi emberi nincs benne, ami méltóvá tenné rá, hogy egy ország első számú szimbóluma legyen.

A hozzá sokban hasonlító Nick Fury pedig nagyon cselesnek hisz magát, folyton ferdít, elhallgat dolgokat, a tagok háta mögött áskálódik, de nem szúrja ki a még meglévő fél szemét, hogy Ázsiában 1000 tonna szuper kütyüt meg fél tucat szuperhőst kreáltak a másodperc törtrésze alatt. Tony Stark Vasembere viszont még valamennyire szimpatikus is lehetne a flegma, „úgyis részeg vagyok, sok pénzem van, meghúzlak” playboy szerepével, de ő meg a komornyikkal bánik olyan lekezelően, mint egy darab ronggyal. A legnagyobb csapást persze a hölgyek kapják, Betty Ross emancipált lotyó karaktere még hagyján, de a hasonló attribútumokkal felvértezett Darázs mindezek tetejébe még Paris Hilton babérjaira is pályázik. Kizárólag a Talk-showk, a népszerűségi listák és a címlapok érdeklik, miközben minden kapcsolatában egy romhalmaz – baljóslatú, de semmitmondó kórkép ez az emberről.

És ez a recept másik része, miszerint Millar az önzetlen szuperhősöket a média rivaldafényére áhítozó sztárjelöltekre cseréli (vagy üresfejű átlagkatonákra). Nem nyerő ötlet, mert bár nem kizárt, hogy a való életben is sokaknak a hírnév jelentené a fő motivációt a szuperhősködésre, ez a kétszínűség pont olyan visszataszító, mint maguk a karakterek.

Éppen ezért teljesen érdektelen az ilyen „mi lenne ha tényleg lenne ilyen” szerű kérdésfelvetés, mert az eredmény senkit sem érdekel. Senki sem akar arról olvasni, hogy X-Y a haszonszerzés érdekéből leszerződika TV-hez. Később az ugyancsak Millar által írt Polgárháborúban is megjelenik ez a jelenség, ott az Új Harcosok robbantják ki a véres harcokat – az ő történetük, sorsuk pedig ugye senkit sem érdekel.

Darázs viszont legalább tud hősként viselkedni, amikor nagyon kell, a jéghegy csúcsát az Oltalmazókra keresztelt bagázs jelenti. Mondani sem kell, akciójuk katasztrófába torkollik, mivel buta, TV-n szocializálódott kihasználható hülye gyerek az összes.
A felsorolt negatívumok ellenére azonban az Ultimates 2 gyorsan felfalja olvasóját, a 13 résznek szempillantás alatt a végére érünk, mert Millar izgalmas történetet kerekít az ellenszenves hősök köré, végeredményként pedig az olyan sületlenségek, az olvasót hülyének néző apróságok felett is szemet lehet hunyni, mint a már említett ázsiai hősök semmiből való feltűnése, és Nick Fury dróton rángatása. Az élményhez természetesen sokat hozzátesz Brian Hitch letisztult látványvilága, aki az első sorozatnál is feljebb emelte a lécet.