John Gwynne A Véresküdtek Sagája sorozatának eddigi cselekménye afelé terelte a főszereplőket, hogy végül egy gigantikus csatában vállvetve küzdjenek meg a közös ellenséggel. Az istenek haragja minden olyan elemet tartalmaz, amely egy lebilincselő hősi viking eposzhoz illik. Kritika.
HIRDETÉS
Ami eddig történt
Az istenek haragja továbbra is öt szálon fut, hiszen az előző részben, Az istenek éhségében már megismerhettük két ellenséges szereplő nézőpontját is. Nekik köszönhetően sokrétűbb betekintést kapunk az események sűrűjébe az ellen oldaláról. Ahogy haladunk előre a történetben, a szereplők útjai időről időre keresztezik egymást, így senki nem lesz ismeretlen a másik számára. Az egyéni céljaik mellett többször is összecsapnak az éppen közös ellenséggel, vagy fontos információkat osztanak meg egymással. Vagy éppen pont egymás ellen fordulnak. Vegyük kezdésnek Biórrt, aki a patkány-isten leszármazottjaként elárulta az ádáz-had nevű zsoldos sereget, meggyilkolta a vezérüket, elrabolta a boszorkányuk gyermekét és segített felszabadítani a sárkány-istent, Lik-Rifát. Az ő szála ezzel együtt fonódott össze Elvaréval, aki a szeretője volt, így ezzel őt is elárulta. Elvar az ádáz-had tagjaként szerezte meg magának az áhított dicsőséget. Briórr árulása után az ádáz-had új vezéreként hatalmas kincsre tett szert, feltámasztotta a halott farkas-istent, Ulfrirt, akinek a nyakába rabszolgagallért is tett. Mindeközben egy véreskü is kötelezi őt és pár társát az elrabolt gyermek megmentésére. Ezek után Elvar útja egyenesen az apjához, Störr jarlhoz vezetett, akivel végül Ulfrir végzett, miközben a lány kiiktatta idősebb testvérét, így ezzel átvette apja uralmát és annak félelmetes seregét.
Már ennyiből is jól látszik, hogy a bosszúállás itt annyira magától értetődő tevékenység, mint amikor szombat reggel még aludnál egy jót, de a szomszéd éppen akkor röffenti be a fűnyírót.
Következő főszereplőnk Orka, a véresküdtek egykori tagja, akinek Lik-Rifa hívei meggyilkolták a férjét és elrabolták a gyermekét, Brecát. Az asszony üldözőbe vette az ellenséget és számos összecsapást követve végül rálelt a fiúra, akit utolsó erejével a folyóba hajított, majd egy dér-pók mérgétől összeroskadva az ellenség táborában rekedt. Az üldözés során pedig összekerült a véresküdtekkel, az ádáz-haddal, de még Briórral is.
Szintén a véreksüdtekhez köthető szereplő Varg, aki kitört a rabszolgaságból. Miután felkarolta a tisztátalanokból álló véresküdtek csapata, tanoncként igyekszik elsajátítani a harc csínját-bínját. Legfőbb oka erre az, hogy kiderítse húga gyilkosának kilétét. A bosszú hajszolása közben azonban egy igazi családra lel a véresküdtekben, akikért hajlandó az életét is kockára tenni.
Vele ellentétben az ellenség szövetségese, Guđvar, mindenben az előrelépés lehetőségét keresi és leginkább csak magára számíthat. Az ő szála kezdetben Orkához köthető, akit egészen addig követett, amíg meg nem látta a lehetőséget az előrelépéshez az előkelőbb körökben. Mivel a nagynénjét leszámítva nem veszi őt körül támogató közeg, ezért is fordulhatott vele elő, hogy kihasználták az ambícióit egy politikai cselszövés elkövetéséhez. Ugyanakkor a taknyos orrú legény szinte kényszeresen hasznos akar maradni a felsőbb körök számára, így önként vállalta, hogy személyesen visz el egy fontos üzenetet a sárkány-istenhez. Ez persze taktikai lépés volt a megkínzott Guđvar részéről, elárulta Helka királynő terveit, melynek köszönhetően Lik-Rifa csatlósai leszámoltak a királynővel.
Az istenek haragjában végül összefonódik a szereplők sorsa
A sárkány-isten kegyeibe férkőzött Guđvar új küldetést kap, hogy bizonyítsa hűségét. Fel kell kutatnia Helka királynő elszökött lányát, miközben a háború előkészületei már nagyban zajlanak. Az árral folyamatosan sodródó, gyáva legény foghúzva fogadja el a veszélyekkel teli küldetést a nagyobb haszon reményében. Ugyanakkor akaratlanul is belesodródik az elkerülhetetlen csatába, amelyben istenek, tisztátalanok, természetfeletti lények és emberek feszülnek egymásnak. Mindeközben Elvar igyekszik megbirkózni az uralkodói kihívásokkal, egyaránt fenyegetik az apjához hűséges csapatok, a sárkány-isten serege és a megszeghetetlen véreskü. Annak ellenére, hogy az oldalán tudhat egy farkas-istent, folyamatosan kétségek gyötrik és egyfolytában azon kapja magát, hogy bizonyos fokig apja tükörképével szembesül saját magában. A küszöbön ott kopogtat a hamis képet festő, szebb jövőt kínáló Lik-Rifa, éppen ezért még több támogatóra van szüksége, például a véresküdtekére is.
Orka fogságba esik az ellenség markában, akiknek az élén Rotta, a patkány-isten áll. A nővéréhez hűséges istenség igyekszik minél több alattvalót és szolgát igába hajtani a nagy csata előtt. Arra azonban nem számít, hogy Breca többedmagával tér vissza Orka és a fogvatartottak felszabadítására. Együttes erővel sikerül elszökniük és hajón folytatják útjukat Elvar felé, aki felbérelte a véresküdteket az összecsapáshoz. Varg végül megtudja az igazságot húga halálával kapcsolatban, így a bosszú még inkább hajszolja a vérében élő farkast. Szokásukhoz híven perpatvarból perpatvarba keverednek, miközben Elvar hívására igyekeznek. Egy hatalmas tengeri csata közepette összekeverednek Orkáék csapatával, akikkel közösen folytatják útjukat tovább. Varg és Orka legfőbb mozgatórugója tehát maga a bosszú, egy szeretett családtag haláláért. Ez plusz ösztönző erő számukra, hogy csatlakozzanak Elvar seregéhez, és még annak ellenére se álljanak Lik-Rifa oldalára, hogy a hozzájuk hasonló tisztátalanok számára szabadságot ígér.
John Gwynne még mindig remekül formálja a szereplői jellemét
Minden történetnek megvannak a maga hősei és antihősei, ahol a karakterek kidolgozottságán múlik leginkább az, hogy mennyire tudja megérteni az olvasó az adott szereplők motivációját. John Gwynne mindkét fél oldaláról elegendő belátást biztosít arra, hogy ne csupán egysíkú figurákat kapjunk, akiket kizárólag egy dolog motivál mindenféle mondvacsinált háttérrel. Karaktereinek megalkotásakor nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy még az ellenséget sem simán csak gonosznak ábrázolja, akik a hatalomért követnek el szörnyűségeket. Briórr az egyik legjobb példa erre, aki árulást követett el egy olyan közösséggel szemben, ami a kegyeibe fogadta. Gwynne ügyelt arra, hogy a férfi szemszögét megismerve meg is értsük a tetteit. Briórr tisztálanként éli az életét, örökké titkolózva, félve a rabszolgagallértól. Amikor megtudta, hogy a sárkány-isten hívei fel akarják támasztani Lik-Rifát annak érdekében, hogy az felszabadítsa az istenek leszármazottait, reménykedni kezdett. Nem is tehetett mást, hiszen tisztátalanként nem létezett számára még egy ilyen opció az emberek világában. Egy olyan eszmében hitt, ahol a rabszolgaként tartott tisztátalanok végre egyenlő bánásmódban részesülhetnek és nem kell többé bújkálniuk, ezért pedig nem is lehet őt hibáztatni. Ahogy azonban egyre inkább megérti, milyen árat is követel pontosan, az áhított szabadságot egyre többször kérdőjelezi meg, mi a helyes és mi nem.
Nem lehet őt egyértelműen rossznak nevezni, hiszen folyamatosan pengeélen táncol; erre a morális kettősségre erősít rá a szerző, amikor megmutatja a fogságban tartott gyerekekkel való kapcsolatát és a reményteli érzelmeit.
Guđvar ilyen szempontból viszont pont az ellentéte, ugyanakkor ő is zseniálisan megalkotott karakter. Ő az a fajta ember, aki kissé pökhendi, szeretné két kanállal habzsolni az élet adta javakat és előnyöket, ugyanakkor ezt nem hőstettekkel kívánja megszerezni, hanem behízelgéssel. Mindig arra hajlik, ahonnan a legnagyobb hasznot reméli, ugyanakkor ez idő alatt ő is számos borzalmat megtapasztal. Bár nem vallja magát bátornak, ragaszkodik az életéhez és a nagyobb haszonhoz, ami folyamatosan olyan helyzetekbe sodorja, ahol mégis helyt kell állnia. Sunyisága és élni akarása számos csávából kihúzza őt, ugyanakkor nem egy olyan figura, akit valaha is megkedvelnénk. Az önmagával való őszintesége viszont szimpatikus lehet, mert tudja magáról, hogy nem hősnek született és egy idő után felismeri, hogy hiába a sok behízelgés, haszonlesés és kelletlen küldetés, neki bizony nem valók az ilyen csatározások.
John Gwynne talán legmegosztóbb főhőse Elvar, aki kezdetben egy dacos, nagyratörő, apuci szárnyai alól menekülő, bizonyítási kényszertől szenvedő nőként jelenik meg. Az ő személyisége formálódik a leginkább pozitív irányba az egész sorozat alatt, ami ebben a harmadik könyvben tökéletesen ki is csúcsosodik. Elvar Az istenek haragjában eljut arra a pontra, ahol már mindent a magáénak tudhat a véresküt leszámítva, mégsem elégedett. Kezdve azzal, hogy Ulfrir olyan gyorsan vetett véget az apja életének, hogy nem volt alkalma a szemére vetni mindazt a sérelmet, amelyet gyermekkora óta el kellett viselnie tőle. Még azt sem tudta eléggé a hatalmas sereggel rendelkező jarl orra alá dörgölni, hogy ő bizony rabszolgasorba hajtott egy istenséget és a zsoldos sereg vezére lett. A regény számos pontján kiütközik, ahogy Elvar azzal szembesül, hogy az apja eszméit és gondolatait adja tovább másoknak, mert abban a pillanatban ő is hasonul azokhoz a szavakhoz. Ez pedig megdöbbenti vagy undorral tölti el, emiatt rengeteget vívódik magában. Ráadásul arra is rá kell jöjjön, hogy uralkodónak lenni cseppet sem olyan könnyű, mint azt gondolta, hiszen már nemcsak saját magáért tartozik felelősséggel, hanem egy egész birodalomért. Az ő karaktere végig azt az életutat járja be, amely afelé sodorja őt, hogy végül hősi dalok zengik majd a nevét, de nem a dicső háború megvívásáért a gonosszal szemben, hanem mert képes volt egy olyan sorsfordító lépésre, amelyet előtte még soha egyetlen ember sem tett meg. Ez végül elhozza számára azt a megváltást, amelyet méltó módon érdemelt ki és amely miatt az olvasók szemében is képes volt szintet lépni.
A bosszú nem minden
A bosszú szinte már velejárója a nagy összecsapásokat végigvezető történeteknek, hiszen ahol emberek ölik egymást ott mindkét oldalnak lesz oka valakiért a megtorlásra. Nincs ez itt sem másként, ugyanakkor több szereplőn keresztül is megtapasztaljuk, hogy a revans nem minden esetben hozza el a várva várt megváltást. Ott van például Varg, akinek végül sikerül levadásznia a húga gyilkosát, de mégsem hozza meg számára azt a várt elégedettséget, amelynek áhitata eddig adrenalintól fűtötte őt. Ehhez hasonló eset amikor Elvar apja meghalt, de a lány mégsem érezte azt az eufóriát vagy elégtételt, amelyre annyira vágyott. Az üresség sokkal nagyobb súllyal nyomta rá a bélyegét mindkét karakterre, mint azt gondolták.
Velük szemben Orka, aki ugyanúgy a végsőkig hajszolta a bosszúját megkapta azt az elégtételt, hogy levadászhatta a férje gyilkosát. Ráadásul élvezettel tanította meg a magatehetetlenné tett ellenségen a fiának, hogyan is kell levadászni egy prédát.
A szerző ezzel tökéletesen bizonyítja, hogy milyen sokrétűek az emberi érzelmek és ugyanannak a motivációnak a végkifejlete mennyi féle módon csapódhat le.
Orka lelke például mindig is egy végletekig küzdő harcosé volt, aki sokkal több csatát átélt, mint a fiatal Varg. Orka számára a családért és bajtársakért való küzdelem régóta megszokott volt, így a bosszúja beteljesülése egy harcos legvégsőbb elégtétele is volt egyben. Hozzá képest Varg nem egy sok csatát megjárt ember, így ő még szentül hitt abban, hogy a bosszú egy olyan dolog, amely után természetes lesz a kielégültség és a megnyugvás érzése, hiszen előtte csak egyszer tapasztalt ilyesmit, amikor elszökött a fogvatartójától. Gwynne ezzel is bizonyítja, mennyit számít a múlt és, hogy ki honnan indult.
Az istenek haragja méltó módon zár le egy hatalmas csatát
John Gwynne zseniális mesélő, aki képes úgy csűrni-csavarni a szálakat, hogy egy percig se maradjon az olvasó izgalom nélkül. A Véresküdtek Sagája igazából mindent lefed, ami egy valamire való vikinges fantasyhoz kell. A legfontosabb talán mégis az, hogy Gwynne nagyon gondosan bánik a hőseivel, akiken keresztül még élvezetesebbé válik a történet. Pontosan megtervezte minden egyes lépésüket, ezzel egyidőben pedig ügyelt arra, hogy az olvasóknak mindig legyen kiért izgulni a fejezetek előrehaladtával. Akár az ellenség soraiba láttunk bele, akár kedvenceinket kísérhettük kalandos útjukon, nem igazán voltak üresjáratok. Nagyon fondorlatos és előrelátó a cselekmény szempontjából, látszik, hogy sok munkát fektetett a kivitelezésre. Nem akart semmit elkapkodni vagy mismásolni, mindenről a maga idejében rántotta a le a leplet, vagy éppen tette még csavarosabbá a cselekményt. Kimondottan törekedett arra is, hogy a számtalan harcjelenetet olyannyira valósághűen írja meg, mintha szinte együtt mozognánk a szereplőkkel az adott szorult helyzeten belül, ami zseniálisan működött.
Gwynne sosem tántorodott el attól, hogy rendesen elgyepálja a hőseit vagy érzelmi megrázkódtatásnak tegye ki őket, mégis valahogy sikerült minden szálat úgy elvarrnia, hogy azzal a könyv végeztekor elégedettek lehessünk.
Akinek halnia kellett, az meghalt, akinek járt a felszabadulás az megkapta, függetlenül attól, hogy melyik táborba is tartozott. Amikor az ember leteszi a kezéből Az istenek haragját joggal érezheti azt, hogy ez a sorozat bizony bőven beváltotta a hozzá fűzött reményeket.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
