A Kiki, a boszorkányfutár története kerek egész, hiszen az útnak indult fiatal boszorkány, Kiki és hű társa, Dzsidzsi macska megtalálta új otthonát és felelősségteljes bosziként viszi futárszolgáltatását. Azaz felnőtt, kiállta a próbát, amit az első önálló lépések jelentenek. Bár Miyazaki nagy sikerű mozifilmje után boldog véget kapott a fiatal boszi, az anime alapjául szolgáló könyvsorozat szerzője szerint ez még csak a kezdet volt.
Az Új varázslat című folytatásban Kiki a macskája oldalán visszatér új otthonába, Koriko városába. Kezdő futárboszorkányból már jól ismert boszi és városlakó lett, akire mindig számíthatnak a helyiek. Amint Kiki visszatér, ki sem látszik a munkából.
Mentális és fizikális centrumelkallódási szindrómában szenvedő vízilógyereket kell állatorvoshoz vinnie.
Bűvésztáskát kell egy fontos előadásra szállítani és daloló fát egy fontos valakinek. A sok feladat hirtelen fárasztónak, sőt teljesíthetetlennek érződik. Egyáltalán Kiki jó boszorkányfutár még?
Az előző résszel szemben Kadono Eiko nem kedves, abszurd, de mindig megoldódó kalandokba viszi Kikit, hanem igazi, felnőtt kihívások elé állítja. Az epizodikus szerkezet megmarad, amiben sok új szereplőt és helyzetet ismerhetünk meg, ám az aranyos kezdés hamar átvált abba a keserédes, sokszor mélabús hangulatba, ami Miyazaki adaptációjának a sajátja volt. Nem véletlen érdemes megemlíteni a Ghibli stúdió animéjét, ugyanis számos ottani elem, mint például Dzsidzsi eltávolodása vagy a seprű elromlása az Új varázslat című kötetben találhatóak meg (talán innen is emelődtek át a mesébe).
Eiko ezzel sokkal nehezebb kihívások elé helyezi könyvbeli Kikijét: a kezdeti sikerek sem elegek a lány számára ahhoz, hogy fenn tudja tartani azt az önbizalmat, mellyel ki tudna tartani boszorkánysága mellett. Röviden, nem tudja magát belül erősíteni ahhoz, hogy rendíthetetlenül higgyen magában – ebben pedig az sem segít, hogy két hű barátja, Dzsidzsi és Tombo is távolodni látszanak tőle. Szomorú látni, ahogy a lány egyre inkább elhagyja az addig szeretett cselekvéseit, mert már nem érzi őket magáénak. Erre válaszul környezetében mintha semmi sem változna, továbbra is kérik futári szolgáltatásait, melyeket bár teljesít, mégis sodródásnak érződik az egész.
Szerencsére nem olvasói oldalról: Kiki új munkái is izgalmasak, és megvan bennük az eddig is jellemző mesei csalafintaság. Egyedül az újszerű, ahogy Kiki életében, úgy új megbízásaiban is megjelenik a melankólia, az élet természetes szomorúsága. Ez leginkább két kalandban (Kiki sétát kézbesít és Kiki és a piros cipellő) erős, melyekben Kiki két idős embernek segít. Eiko ügyesen (és talán figyelmesen is) simítja a két eset szomorúságát azzal, hogy a boszorkány nem teljesen érti meg a történéseket (leginkább furcsállja őket), vagy csak apró cselekedetekből lehet felnőtt olvasóként érteni, pontosan mi is történt, és ezekről Kiki mit gondol.
Azaz meghagyja ezeket a témákat egyfajta mágikus burokban, amelyből csak kicsit szivárog ki az igazság.
A Kiki, a boszorkányfutárnak ezzel többféle korosztálynak szóló értelmezési réteget teremt, ahol kicsi és nagy egyaránt mindig valami újat fedezhet fel az újabb olvasások során.
A nehezebb témák ellenére Kadono Eiko nem hagyja eluralkodni a melankóliát Korikóban. A kihívást jelentő feladatok között is jól vezeti Kikit, aki teljesen passzív állapotba sosem kerül, így pedig bőven van esélye fejlődni. A szomorú esetekben is megtalálja azt, ami építi vagy továbbviszi őt, ami, mint a könyv üzenete is, fontos lesz. Ebben főleg az új és visszatérő szereplők segítik, akik új nézőpontjukkal valami olyat tanítanak Kikinek, amire eddig nem is gondolt. Ebből a szempontból lesz emlékezetes például Iku, akivel a sétabotos kézbesítéskor találkozik, vagy a többször visszatérő Mori és kisöccse. Az új barátok nem mellesleg segítik a megoldáshoz is eljutni Kikit, miszerint nem csak egy dolog határozhatja meg azt, kik is vagyunk. Így pedig az is megválaszolódik, hogy miért nem érhetett véget Kiki, a boszorkányfutár felnövéstörténete az első kötetben: mert igazából ott még csak a legelső lépést, az elindulást láttuk. Az Új varázslat továbbépíti főszereplőjét, és ahogyan az élet, úgy Eiko is nehéz kihívások elé állítja, hogy aztán általuk megtalálja azt az erőt, amivel leküzdi őket.
A kihívások mellett az identitásra is kitér kicsit a könyv, amit Eiko szintén a felnőtté válás folyamatába épít be okosan. Az első részben Kiki több olyan dolgot akart megcsinálni, amitől édesanyja óva intette: rögtön saját seprűt készíteni, városba költözni, lecserélni fekete ruháját valami csinosabbra. Bár a városba költözésen kívül végül mindenben igazodott anyukája tanácsaihoz, az Új varázslatban meglépi a régóta vágyott dolgokat.
Az előző rész felől nézve ez tűnhet makacsságnak, esetleg boldog beteljesülésnek, de a jelen kötet eseményei viszont inkább a felnövés szintén jelentős állomásai.
Ugyanis ezek megvalósításával Kiki képessé válik elszakadni régi, még gyermekibb énjétől, miközben azt is szimbolizálja (főleg a seprűkészítés), hogy képes megfogalmazni formálódó új énjét. Azt, aki bár boszorkány, de már korikói városlakó és felnőttebb lány is, akinek nem biztos, hogy ragaszkodnia kell a régi szokásokhoz, hiszen már van saját belső alapja is önmaga meghatározására.
Verdikt
Mi történt Kikivel, a boszorkányfutárral miután véget ért a Ghibli filmje? Nos, ugyanaz, amit már tudtunk az animéből, meg nem is. Kiki volt fent, majd nagyon sokat lent, hogy aztán új bosziként lépjen elénk. Kadono Eiko a lány személyében egy olyan ifjúsági hőst teremtett, aki legnagyobb bizonytalanságaival áll igazán közel hozzánk, hogy aztán utat mutasson – még nekünk, felnőtt olvasóknak is.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
