Film

És mi, Örökkévalók hova álljunk?

A görög ókori mitológia egyik izgalmas sajátossága az, hogy az istenei nagyon emberiek. A régi korokban a különböző természeti jelenségeket, az emberi érzéseket és a pszichológiai tényezőket az istenekkel magyarázták: a megmagyarázhatatlan mögött mindig egy istenség rejlett, legyen szó a szélfúvásról (Boreász, Zefirosz, Nótosz vagy Eurosz), a szerelemről (Érosz) vagy az álmokról (Morfeusz). Ezek az emberfeletti lények azonban pont, hogy emberi tulajdonságokkal rendelkeztek, és teljhatalmukat, gigászi erejüket sokszor meglepően kicsinyes vagy önző célból vetették be. Szövetségre léptek egymással, vívódtak döntéseiknél és támogatták vagy gyötörték a halandókat, hol mögöttes szándékkal, hol csak a hecc kedvéért. Az Örökkévalók – amiről kritikánkat ITT találjátok – pedig remekül vizsgálja meg ennek a lélektanát. Az Oscar-díjas Chloé Zhao Marvel-filmje a látványos összecsapások és effektek legmélyén az istenek anatómiája. A cikk spoilereket tartalmaz az Örökkévalók c. filmből

A film főszereplői egy csapat intergalaktikus szuperhős, akik bolygóról bolygóra járnak, hogy segítsék az élet kialakulását és fennmaradását, legyőzzék a számukra is komoly veszélyt jelentő, szörnyszerű Deviánsokat, és ha úgy adódik, akkor technológiai vívmányokkal járuljanak hozzá a fejlődéshez. A film gyakorlatilag ezzel magyarázza az emberi történelem – sokszor megmagyarázhatatlannak tűnő – nagyobb találmányait, valamint a mitológiák kialakulását: az emberiség elvégre „isteneket” látott, ha rájuk néztek, ezek az istenek pedig megvédték- és ajándékozták őket, miközben saját, belső konfliktusaiknak is szemtanúik lehettek.

A film „hősei”, az Örökkévalók. Balról jobbra: Kingo, Makkari, Druig, Sprite, Ajak, Sersi, Ikaris, Gilgamesh, Thene és Phastos

A történetek újra- és újramesélésével pedig torzultak a sztorik, változott a narratíva, alakultak a nevek: így lett a harcos Theneből Athéné, a bölcsesség és háború görög istennője, a feltaláló Phastosból Héphaisztosz, a görög panteón kovácsa vagy a repülő Ikarisból Ikarosz, aki szárnyával túl közel repült a naphoz a hellének mitológiájában. A sebes Makkari Merkúr eredete (aki a görögöknél Hermész volt), az illúziókra képes Sersi a sok hőssel és mitikus alakkal találkozó, mások átváltoztatására képes Kirké, míg Ajakból származtatható Aiakosz, a Trójai háború legnagyobb harcosa Akhilleusz után. Druig feltehetőleg az angol „dragon”, azaz „sárkány” szó egy variánsa, és bár a filmből ez nem derül ki, a képregényben ő a „lángok és rémálmok ura”, a gyerektestbe zárt Sprite az európai mondavilágban kicsi, tündérszerű lényekről kapta (vagyis adta) a nevét, míg Gilgamesh a nevét viselő mezopotámiai eposz főhősének forrása. Kingu esetében már nehezebb az eredettörténet, ugyanis a legközelebbi hasonlóság egy Kingu nevű babilóniai istenhez köthető, akinek elég hamar elhaltak különleges képességei. Szülőföldjük pedig Olympia, ami egyértelműen a görög istenek otthonára, az Olümposzra utal. A film nemcsak a nevekkel, hanem egyéb eszközökkel is próbálja egyértelművé tenni a nézőnek, hogy ezek a figurák szolgáltak alapként a mitológiának, ami egyfajta alternatív értelmezést biztosít a Marvel-univerzum számára is: mintha egy külön kozmosz lenne abban a masszív halmazban, amit az előző filmek felépítettek.

Thene Athéné görög istennőről, Ajak pedig Ajaxról, a trójai háború hőséről kapta nevét

A párhuzamok azonban ebben nem merülnek ki. A film az „In the beginning” szókapcsolattal indít, ami a bibliai Teremtés könyvének nyitánya is: magyarul ez a „Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet” első szavába tömörül. A hasonlat aligha véletlen, ugyanis a főszereplők teremtői az Égiek, akik minden egyéb anyagot és életet „gyártanak” az univerzumban. Céljuk, hogy a bolygók fejlődjenek, a népesség pedig gyarapodjon, ha pedig elég nagy lesz egy adott világ lakossága, akkor a bolygó közepén szunnyadó Égi felébredhet – ez a folyamat mindent és mindenkit megsemmisít, az újdonsült Égi azonban újabb világot, újabb életet, újabb lehetőségeket teremthet. A film központi konfliktusa is ebből fakad: az Örökkévalók, miután ráébrednek erre, képtelenek eleget tenni küldetésüknek, a köztük lévő nézeteltérések pedig szakadékokká nőnek: a „hősök” egyik csoportja megmentené az emberiséget és elpusztítaná az Égit, a másik fele pedig bevégeztetné küldetését, hogy az univerzum ciklikussága változatlanul folytatódhasson.

Ahogy a mitológiai isteneknek, úgy az Örökkévalóknak sem volt könnyű dolga, amikor az egymást egyre hatékonyabban és fejlettebben irtó emberiséget kísérték szemmel, főleg úgy, hogy a pusztulás alapját gyakran az általuk biztosított technológiák adták. Druig emiatt évszázadokkal korábban ki is válik a csapatból, hogy gondolatirányító képességével pacifikálja az emberek egy csoportját, és békében éldegéljen velük – inkább feladja tehát küldetését, minthogy tétlenül nézze végig a gyötrelmeket. Az újabb technológiai vívmányokkal együtt az ember ölési képessége is egyre csak nő, ennek pedig egyik kulminációja az Egyesült Államok által ledobott két atombomba, amik 1945. augusztus 6-án és 9-én Hirosima és Nagasaki városait a földdel tette egyenlővé úgy, hogy még évekkel később is érezni ezeknek nemcsak fizikai, hanem társadalmi és társadalompszichológiai hatásait – Phastosnak ez jelentette a törést, de a történelem során folyton kételyek közt gyötrődnek a karakterek. Ez pedig az, ami igazán különlegessé teszi az Örökkévalókat: karakterei ugyanis emberiek, jobban, mint gondolnánk.

Az ebben az értelemben vett isteni lét elképesztően nehéz és gyötrelmes, és folytonos egzisztenciális válságokat idéz elő.

A karakterek napjainkra főleg megfigyelők, időnként pedig finoman beavatkozó cselekvők, akik drasztikus vagy jelentős mértékben nem befolyásolhatják alanyaikat. Mint később kiderül, azért sem, mert az Örökkévalók létezésének az oka az, hogy fenntartsák az emberiség gyarapodását, hogy majd megsemmisülhessen a bolygó, és életet adjon egy új Éginek. A háborúkkal járó veszedelmek és gyötrelmek is a nagy terv részei, sőt, szükség is van rájuk a technológiai újítások és a drasztikus társadalmi változások miatt: a végén azonban úgyis megsemmisülés vár mindenkire, hogy a ciklikusság fennmaradhasson. Mint azt megtudjuk, az Örökkévalók gyakorlatilag ultrafejlett mesterséges intelligenciák, akiknek egy-egy „bevetés” előtt törli emlékeit teremtőjük, majd felruházza őket előre gyártott emlékképekkel, amik célt, szándékot és morális iránymutatást ad nekik: Olympia, a szülőföldjük sem létezik, csupán egy dicső otthon fantomképe. A mindenek mögött álló, mindenható Égi, Arishem a Bíra maga alkotta meg a Deviánsokat, hogy konfliktust idézzen elő, ami az Örökkévalók és az adott bolygó fejlett intelligenciájú életének fejlődését hivatott motiválni. Azzal azonban nem számolt, hogy a Deviánsok is fejlődni tudnak, és itt jön képbe Kro, aki az Örökkévalók legyőzésével képességeiket is meg tudja szerezni, állatias ösztönlényből pedig gondolkodó, érző és beszélő kreatúrává válik – és egyben a film egyik leginkább kihasználatlan karakterévé. Mindezek ismeretében pedig az egzisztencialista nihilizmus legmagasabb formájával találkozhatnak a karakterek, ami kétségtelenül az egyik legrettenetesebb érzés lehet, amit ember érezhet – hát még egy „mindenható isten”.

Kro, az öntudatra ébredő Deviáns

Ahogy Jean-Paul Sartre, a XX. század egyik meghatározó egzisztencialista filozófusa fogalmazott, az egzisztencia, tehát a létezés, megelőzi az esszenciát, tehát a lényeget. Az ember előbb létrejön, majd értelmet lel az életben. Az Örökkévalók esetében ez nem csak, hogy fordítva van – előbb szántak nekik célt, aztán alkották meg őket ennek beteljesítésére –, de többször is átestek már rajta, más és más közegekben. Míg Sartre megfogalmazása pozitívan is felfogható, elvégre mindenki maga tölti meg jelentéssel a napjait, nincs predesztinálva semmire, ebben a közegben egy elképesztően, rettenetesen, őrjítően félelmetes helyzetben találhatják magukat az istenek, ugyanis, bár képességeik megvannak arra, hogy változtassanak, ezt nem tehetik meg. Nem csak, hogy az emberiség történelmében külső szemlélők, de gyakorlatilag sajátjukban is. Menekvés sincs, ugyanis csak újraprogramozzák őket, hogy újra és újra beleessenek ebbe az abszurd örvénybe. Míg az emberiségnek a vallás és a metafizikai koncepciók válaszok a halál elleni félelemre, menedékek az ismeretlen mögöttire, addig a vallások megtestesítői, az istenek nem menekülhetnek sehova, csupaszon állnak egy tényleg értelmetlen lét küszöbén, ahol Marionette-babákként cibálja őket egy még náluk is magasabb hatalom. A helyzetet pedig tovább súlyosbítja a Deviánsok helyzete.

Kro, az öntudatra ébredő Deviáns ugyanis szembesíti az Örökkévalókat a csúf igazsággal: ők is csupán a túlélésért küzdenek, közös a teremtőjük, a különbség csupán annyi, hogy a Deviánsoknak a „gonosz” szerepét szánták. Mint kidolgozatlan, átlagos rosszfiúk a filmekben vagy tucatnyi ellenségek a videojátékokban, a Deviánsok pontosan ezt a célt szolgálták: legyőzendő teremtmények, akik ellen diadaloskodva még nagyobb hősöknek tűnhetnek az „istenek”. Ezzel a megnyilvánulással azonban az Örökkévalók egy nyomasztó igazságra tapint rá: ezek a teremtmények is csupán életbenmaradásukért küzdenek, és a rájuk kiszabott szerepet játsszák.

Bábuk egy kozmikus tervben, a dicsőség és a tündöklés nélkül.

Teljesen érthető hát, hogy fellázadnak, és érthető, hogy mélyen megvetik az Örökkévalókat. Ehhez pedig a film egy másik különlegessége kapcsolódik: az ellenség teljes és valódi hiánya. A Deviánsok ezzel a mondattal és eseménnyel kitörnek az ellenségképből, és rádöbbenhetünk: ebben a történetben nincsenek jók vagy rosszak, minden csupán nézőpont kérdése.

Tiamut, a földi életből táplálkozó Égi

Az Égiek az univerzum fennmaradása érdekében működtetik a ciklust, aminek alternatívája látszólag -és egyelőre – nincs: új világok csakis úgy születhetnek, ha meglévők semmisülnek meg, ezzel szolgáltatva bölcsőt újabb Égieknek. Az Örökkévalók kezdetben a kijelölt úton haladnak, de ráébrednek létük értelmetlenségére, illetve megkedvelik az emberiséget is, az ő szemszögükből pedig teljesen valid, hogy ki akarnak törni béklyóikból, hogy az eleve elrendeltetettségből a valódi szabad akarat kitaposatlan ösvényére induljanak (hasonlóan Lokihoz a sorozatban) – őszintén vágynak arra, hogy az ő esetükben is a létezés megelőzze a lényeget, és megleljék egzisztenciájuk saját, egyedi, nem kirendelt esszenciáját. A Deviánsok pedig szintén csak tették a dolgukat, viszont a legsanyarúbb szerepet kapták: átlagos, förtelmes és torz monstrumokként kellett vadászniuk és gyilkolniuk. Mi van azonban akkor, ha többet szeretnének ennél? Miért ne akarhatnának többet? Miért kell gonosznak lenniük? Az Örökkévalók érdekessége, hogy ha visszatekintünk a filmre, akkor rádöbbenünk: itt mindenki lehet mindenkinek az ellensége, de abszolút morális fölénnyel senki sem rendelkezik.

Az egymással szembenálló nézetek két központi elemükben térnek el egymástól. Az egyik, hogy mekkora távlatból értelmezik a létezést, és milyen jelentőséget tulajdonítanak az egyéneknek, valamint a különféle fajoknak: elvégre mit ér az egyén az emberiség egészéhez képest, és mit ér az emberiség és a földi élet a lét egészéhez viszonyítva? A hosszas interakció egy egyénnel kötődést szül, ahogy a teljes faj iránt is hasonló érzéseket kezdenek táplálni, és máris nehezebb megválaszolni a kérdést. A műfaj hasonló alkotásaival szemben itt nem egyértelmű, hogy mi a „közjó”, és így az sem, pontosan mivel lehet szolgálni azt, és milyen áldozatot kell hozni érte. A maga módján azok, akik az emberiséget segítik, a lehető legönzőbb döntést hozzák meg: saját érzéseiknek engedve tesznek meg mindent a fennmaradásukért. A másik nézőpont, hogy miben látják a lét értelmét. Az egyik oldalnak elegendő a létezés fenntartása, teljesen mindegy, hogy egyéni jelentőséget nem tulajdonítanak neki. Ebben a nagyon determinista felfogásban a létezés értelme maga a létezés, a ciklikusság, a kontinuuitás és a fennmaradás, ami távlatában tekintve egy nagyon mélyről jövő, belső, zsigeri félelem elleni küzdelem: létezni jobb, mint nem létezni. A karakterek ezekben a halmazokban helyezkednek el, és mindenki azt teszi, amit helyesnek lát. A film különlegessége pedig az, hogy mindegyik állásfoglalás lehet helyes, és mindegyik ellen is érvelhetünk.

Amikor pedig ennyire „járható” minden út, akkor sokkal nehezebb választani – és sokkal nehezebb elítélni azt, aki más irányt vesz.

Így pedig visszakanyarodunk ahhoz, hogy az Örökkévalók miként dolgozza fel a teljhatalom, a moralitás, a mitológia és az ellenségkép összességét és egymásra hatását, mindezt a létezés lencséjén keresztül. Mindez pedig egy igazán egyedi alkotáshoz vezet, ami egyszerre merít az ókori mítoszokból és a kortárs, egzisztencialista kérdésekből, hogy elmeséljen egy történetet, amiben mindenhatók küzdenek, de még ők sem tudják, hogy pontosan miért és mi ellen. Dilemmáik pedig talán nem is lehetnének ennél emberibbek.

Szerző