Az Egérőrség legújabb kötete, az 1152. Tél egyszerre ismerősen kellemes és újszerű. Saxon, Kenzie és Liam legújabb kalandjáért ismét izgulhat gyerek és felnőtt egyaránt. Képregénykritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Óvrejteket ért támadás utóhatása még télen is érezteti hatását az egér nép mindennapjaiban. Életüket élelemhiány fenyegeti, a különösen kegyetlen időjárás miatt pedig az utazás és így az élelmiszer- és gyógyszerellátmány beszerzése is problémás. Mentve a menthetőt az előző kötetből megismert védegerek – Saxon, Kenzie, Liam és a Fekete Fejsze – megkockáztatják a lehetetlent és útnak indulnak a tél közepén. Az úton azonban nem csak a hideg várja a bátor védegereket, hanem éhező baglyok és más ragadozók is leselkednek rájuk.
Az 1152. Tél felépítésében hasonlít az előző Egérőrség kötetre. A fejezeteket mindig meg előzi egy kis szöveg, amely összefoglalja, mi történt az előzőekben, hogy biztosan tudjuk követni a további eseményeket. Petersen stílusa egyszerre minimalista (például panelkezelésben) és részletgazdag – utóbbiban ismét alaposan kidolgozott egérotthonokat, az állatiasság és az emberi határán egyensúlyozó mimika a különböző állatszereplőket és gyermekkönyves atmoszférát kapunk. Így külsejében és történetében továbbra is a 8 évnél idősebb gyerekek a képregény fő célcsoportja, de a néhol brutális rajzok és az összetett világépítés miatt bőven tud az idősebb olvasóknak is érdekes lenni. Erről bővebben az előző Egérőrség kritikánkban olvashattok:
Tökéletes képregény-kapudrog gyerekeknek: Egérőrség
HIRDETÉS
Jelen kötet cselekménye három történetszálat követ: az Óvrejtekben haldokló Rand sorsát, majd a kettévált védegér csapat párhuzamosan futó útját, külön-külön. Saxon, Kenzi és Sadie egy szerencsétlen hóomlás miatt egy elhagyatott menyét üregben kénytelen gyalogolni, míg a fiatal Liam és Fekete Fejsze megpróbálnak a Vörösszemű Bagoly fenyegetését megkerülve hazajutni a Randet segítő orvossággal. A hasonlóságok ellenére számos újdonságot is felfedezni az új kötetben.
Petersen úgy építi tovább történetét és karaktereit, hogy szinte észre sem vesszük. Az egerek téli kalandja első ránézésre egy teljes különálló történetnek hat, és nem is tévedünk nagyot, ha így érezzük. A főszereplőkön kívül nemigen köszönnek vissza az előző kötetből jelentős figurák, de ha meg is történik, olyan tisztán mutatja be őket Petersen, hogy nem érezzük úgy, hogy kimaradtunk valamiből. Az 1152. ősz eseményeit ismerve néhány, szóban elejtett utalással könnyen összekapcsolható az új kaland és annak hatásai. Erre jó példa az egerek jellemfejlődése. Fekete Fejsze, akit az Ősz kötet végén ismerhettünk meg, megosztja Liammel, kit milyennek ismert meg a védők közül. Kenzie és Saxon kiváló harcosok, ám túlságosan egymásra hagyatkoznak harc közben, Liam pedig még bizonytalan a döntések meghozatalában. A mostani rész legfontosabb tételét és tanulságát azonban Liam kapcsán fogalmazza meg:
Igyekezz mindig önálló egér lenni, Liam.
A sokat látott harcosegér ezzel fogalmazza meg a védegér intézmény lényegét: a saját érdekek és érzések elé kell helyezni a közösség javát. A kettészakadt csapat ezt a leckét kell, hogy elsajátítsa veszedelmes hazaútja során. Saxon és Kenzie saját gyengeségeit félretéve kell, hogy kiutat találjanak maguknak és Sadie-nek a menyétalagútból, Liamnak pedig a hazaút során kell mérlegre tennie erkölcsét: bajtársát segítse a Bagoly ellen, vagy minél hamarabb érjen haza a népet segítő ellátmánnyal.
A véres képektől és összecsapásoktól sem mentes kaland mellett az Egérőrségben megint csak az aprólékosan felépített világban a legjobb elmélyedni.
Itt is visszaköszönnek már az Ősz kötetből jól ismert elemek, mint például a mai Európa térképére felhelyezett egérvárosokat vagy további egérmesterségek bemutatása (lásd a Tél végét). Petersen ezeken túl magában a cselekményben is tovább bővíti univerzumát.
A menyétalagút kaland során egy elveszett civilizáció nyomait ismerjük meg az író-rajzoló képeiből: menyétnagyságú szobrok ijesztik meg a kapu előtt állókat, a sötét mélybe vesző csigalépcsők csábítanak az ismeretlenbe, továbbá gazdagon díszített folyosók gyönyörködtetnek, és rég elfeledett egércsontvázak pedig borzolják az olvasót és a képregény szereplőit. Egy letűnt civilizáció, amely egér perspektívából egyszerre csodálatos és kegyetlen.
A világépítés képi megvalósítása mellett az egereken kívüli prédaként élő lényeket is bemutat Petersen. Izgalmas például a denevérek újraértelmezése: se nem földön élők, se nem igazán szárnyas, levegőben mozgó lények, hanem egy két világ között rekedt, sehová sem tartozó nép – ahogyan azt az egerek szemére is vetik, mikor azok a távoli rokonságukra utalnak nekik. Bár csak a történet vége felé jelennek meg a nyulak, mint az egerek hátasai, jelenlétük egyszerre ötletes és vicces is. A nyulakban egy olyan fajt ismerünk meg, akik tessék-lássék módon segítik az egereket szolgálataikkal, de azért megvan a maguk véleményük róluk.
Az Egérőrség 2. kötete gond nélkül felér az előző minőségéhez. Jól ismert elemek köszönnek vissza, miközben a szereplők továbbjárják saját útjukat, nem maradnak meg korábbi skatyuláikban. Így továbbra is izgalmas élményt jelent gyerek és felnőtt olvasóknak egyaránt: miközben az állatmesék biztonságos közegében mozog, képes a műfajon belül új perspektívákat mutatni.
