A zsánerhez írt szerelmeslevél lett az Eragon szerzőjének új regénye

Az Álmok a csillagok közt szerelemgyerek, és ez gyakran ki is érződik a sorok közül. Bár elcsépelt közhely, hogy nem lehet újat írni, már mindent megírtak és átírtak, amit csak az adott zsáneren belül ki lehet találni, a hangsúly tán nem a mit, hanem a hogyan, és esetleg még a miből mennyit arányszámai körül mozog.Az új Paolini-könyv egy tipikus, valahonnan ismerős, újszerű, mégis komfortzónán belül maradó űreposz, aminek minden elemével találkoztunk már, ezért bátran és rajongással fogyaszthatjuk anélkül, hogy túlságosan megviselné a gyomrunk.A történetvezetés nem esik túlzásba, egyetlen főhős szemszögéből követhetjük végig a naprendszereken át tartó kalandot. A xenobiológusból és egy eltűnt idegen civilizáció maradványanyagából lett hibrid élőlény testi-lelki fejlődése és útkeresése adja az alapot, valamint az emberiség és a proteidáknak nevezett idegen civilizáció konfliktusa, ami ráadásul egy harmadik résztvevő létforma megjelenésével együtt félreértések sorozatán alapuló, galaktikus háborúvá fajul.  A xenobiológuson és a Voluta nevű gyakorlatilag kalózhajó legénységén múlik, hogy a háború hová fajul, sikerül-e megfékezni az agresszort (bármelyik fél is legyen az), illetve megtalálni az eszközt és a lehetőséget arra, hogy kikényszerítetővé váljon a törékeny béke, elvégre az univerzum elég tágas mindenkinek.

Az ismerős és az űroperák világához elengedhetetlen paneleket fejben, egy képzeletbeli listán kipipálva olyan kedves kis apróságokra is rálelhetünk, mint a bújtatott Alien-utalások: a Weyland nevű bolygóról származó főhős egy olyan űrhajón kalandozza be az ismert univerzumot, ahol törzsutas Szőrmók, a macska,  továbbá olyan űrlényekkel vív csatát vagy épp köt szövetséget, amelyeknek legfőbb ismérve a polipkarszerű csáp,  kettős izületű lábak, ragadozó ál, a mellénél egy második állkapoccsal. Mintha már láttunk volna ilyesmit, mégis izgalommal teljes részletek ezek.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

Az alaptörténetet sokfelől árnyalják a proteidák közötti nézetkülönbségek, és a már-már komikusan ostobaként ábrázolt emberi politikai vezetés. Utóbbi azért is kellemetlen, mert minden korai sci-fi és társadalomkritikát megszellőztető regény alaptézise, hogy a politikai vezetés hülye, és ha flottát küld az idegen civilizáció gyülekezőhelye ellen, akkor minimum tömeggyilkosságot követ el, nem pedig előrelátóan kiiktatja a potenciális veszélyforrást. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokra a hősi eposzokra jellemző civil magánakciók nyújtanak ellenpontozást, amitőlaz Álmok a csillagok közt nemcsak egy nagy térbeli utazás krónikája, hanem a mindenkori elvárásoknak is megfelelő, kalandfilmeket  (és sorozatokat) idéző nosztalgiafaktor beteljesítője is.Meglehetősen pozitív érzet társul viszont ahhoz az alázatossághoz, amellyel Christopher Paolini a regényéhez hozzáállt. Már a szövegben is feltűnik, hogy az alkalmazott technológiai szakzsargon nem áll meg a térhajtóművek begyújtásánál, sokkal többre tartja a szereplőit és az olvasót is annál, hogy magyarázat nélkül hagyjon bennünket, rábízva az egyént a saját képzeletére, vagy az eddig összeolvasott zsánerregények által nyújtott élményekre. Az író, aki 15 évesen kezdte meg az alkotói munkát, és nem jutott ideje arra, hogy egyetemre járjon, nem volt rest hónapokat eltölteni azzal, hogy az FTL-ugrásoknak, Markov hajtóműveknek, kriogenikus eljárásoknak elvileg egyszer majd megvalósítható technológiai alapjait kutassa. Az űrhajókba beépített hajóagy, a fénysebesség eléréséhez szükséges gyorsítás, vagy éppen az adatokhoz való, implantátumok általi azonnali hozzájutás ismerős elemek, de nem hányaveti módon kerültek beépítésre, hanem gondos utánajárások és elméleti fejtegetések következményeként. Ez a szorgalom pedig akkor is dicséretre méltó, ha nem korszakalkotó újításokról van szó, hiszen a szórakoztatáshoz szükséges eszközök megteremtése elengedhetetlen ennél a témánál.

Ami az idegeneket illeti, a már említett ismerős jellemvonásokon túl nem feltétlenül praktikussági elvek mentén kerültek megalkotásra, ez pedig felvet néhány kérdést. Például az evolúció azon képességével, vagy nevezzük inkább úgy, törekvésével kapcsolatban, hogy az adott élőlény külleme mindig a külvilág adottságaihoz illeszkedik. E gondolat mentén a csápos idegenek nem feltétlen űrjáró fajhoz méltó kinézetet birtokolnak, illetve a harmadik, keverék faj olyan jellemzői, mint a „pelyhes mellükhöz szorított kicsi karjaik”, amelyek „ollókban végződtek” sem feltétlenül indokolja azon képességüket, hogy űrhajót építsenek, irányítsanak, és egyáltalán, hogy ilyen törékeny testtel életben maradjanak. Mind a proteidák, mind a kimérák külső jegyei inkább az olvasók többségében prekoncepcióként már meglévő undorra hajaznak, és a változatos, de nem emberi formák megalkotásának szándéka mintha csak azt tükrözné valójában, hogy összegyűjtse a viszolygást, idegenkedést keltő, állatias és esetleg formákat, hogy ellenséggé gyúrja őket. Miközben az emberiségét egy fokkal meghaladó technológiai szint nem áll arányban az azt megalkotók életmódjával, manipulációs és létfenntartó képességeivel.

A cselekményvezetés is megsínylette itt-ott a többszöri átírást, ami így meglehetősen hullámzó színvonalat eredményezett. Gyakoriak a kiegészítő jellegű, kedves kis részletek, hangulatjelenetek, levezető fejezetek, amelyek árnyalják ugyan a szereplőket, viszont le is fékezik az olvasás lendületét. Körülbelül 150 oldallal nyújtják meg az összterjedelmet, ezért ajánlott, hogy kezdő sci-fi olvasók egyelőre ne ezt a művet válasszák alapozásként, mert félő, hogy az üresjáratokban hosszabb időre félretennék a kötete(ke)t.

A haladók viszont nyugodtan tegyenek próbát az Álmok a csillagok közt-tel, számos izgalmas jelenet, érdekes, bár nem egyedülálló világalkotás teszi tisztességesen kreált olvasmánnyá a dupla kötetet, melyhez további ízt ad a magyar fordítás, ami Sóvágó Katalin közreműködése mellett Bihari György utolsó munkája.