HIRDETÉS

HIRDETÉS

Film

A bennünk élő farkasemberen nem fog az ezüstgolyó – The Wolf of Snow Hollow

Egy valamit már most kijelenthetünk: 2020-at sosem fogjuk a mozi nagy évei között számontartani. Ám miközben aggódó szomorúsággal nézzük, hogy világszerte bezárnak a mozik és egymás után tolják el az év legnagyobb filmjeit, nem szabad szem elől veszítenünk azokat az alkotásokat, amelyeket mégis bemutatnak. Hiszen még egy ilyen ínséges esztendőben is találhatunk igazi gyöngyszemeket, mint, amilyen Jim Cummings második filmje, a The Wolf of Snow Hollow, amely poszt-horrorba hajló elegye a humorista keserédes világlátásának és a farkasember rémfilmek hagyományainak.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

The Wolf of Snow Hollow. Olyan csodálatosan ponyvás cím, hogy ha nem tudnám, hogy egy idei filmhez tartozik, akkor meg lennék róla győződve, hogy egy 60-as évekbeli Hammer rémfilmhez tartozik. The Wolf of Snow Hollow. Csak elolvasom, és lelki szemeim előtt máris látom a hátborzongató képsorokat; a viktoriánus korabeli, bögyös szüzek serkenő élénk piros vére festi vörösre az idilli alpesi havasokat, miközben a távolból hidegrázós farkasüvöltés szólama csendül fel. Aztán elindul a film, és bár nem a múlt században játszódik, még pár percig így is fent is tartja a régimódi szörnyfilm ígéretet. A kellemesen nosztalgikus Orion logó után egy fiatal pár érkezik az eldugott, meghitt hegyi faluba. Persze nem telik el sok idő, és összeszólalkoznak a helyi fogadó bunkó törzsvendégeivel. Majd, miután a szállásra érve éppen lenyugodnának a kedélyek: lesúlyt a rettenet.

Klasszikus felvezetése ez egy koránt sem klasszikus modorú farkasember filmnek. Ugyanis, ha továbbra is azt hiszed, hogy a The Wolf of Snow Hollow innen a megszokott mederben folytatódik majd, azaz jönnek az explicit belezések, az ezüst golyók és a telihold fényében fürdőző, roskatag templomtoronyban történő leszámolás, akkor nem figyeltél eléggé. A stáblistán ugyanis nem véletlenül szerepel (író-rendező-főszereplőként) Jim Cummings neve, akinek előző rendezése, a Thunder Road az elmúlt évek egyik legemberibb, legőszintébb dramedyje.

A lányáért küzdő apa keserédes, húsba vágóan valóságos és zavarba ejtően személyes történetből csupán egyetlen dolog hiányzott: egy farkasember rejtély.

HIRDETÉS

Ezt pedig Cummings is érezhette, hiszen most elkészítette a Thunder Road műfajibb változatát, hasonló tematikák mentén, csak sokkal több hullával.

A poszt-horror fogalma az elmúlt évek legirritálóbb filmes kifejezése. Egy valódi jelentés nélküli blöff, amelynek egyetlen funkciója, hogy pár horrort lenéző/nem kedvelő kritikus és újságíró kibúvóként használja arra az esetre, amikor mégis csak értéket vél felfedezni egy horrorfilmben. Így aztán a fogalmat koncepció nélkül ráhúztak bármilyen olyan horrorra, ami komolyabb és egyedibb, mint egy szabadon kiválasztott, sokadik, kommersz Démonok között vagy A balta folytatás. Nem szeretem ezt a fogalmat, mert ahelyett, hogy elismerné, hogy a horror sokszor igenis egy okos, sőt kifejezetten társadalomtudatos műfaj, inkább fogja a legkiválóbb darabokat, és mesterségesen leválasztja őket a zsánerről. Épp ezért káros fogalom, mert táplálja azt a fals sztereotipiát, hogy egy horror nem lehet okos, hiszen ha okos, az már nem horror. Az valami más, valami, ami túl megy a horror igen tág definicióján – poszt-horror. Most pedig, hogy ezt tisztáztuk, lássuk, hogy miért is poszt-horror a The Wolf of Snow Hollow. Ugyanis, ha van film, amire nyugodt szívvel merném használni a kifejezést, az ez.

Jim Cummings kisvárosi farkasember filmje ugyanis úgy horror, hogy közben valójában nem is.

Nem pusztán azért, mert a rém utáni hajsza feszültségét száraz, keserédes, olykor kínos-humorral oldja, hanem azért, mert maga a rém utáni hajsza tulajdonképpen csak – egy roppant hangulatos – körítés. Bár a cselekmény lényegének tűnhet – és Cummings nem csak komolyan veszi a feszültségkeltést is, de remekül is bánik a klasszikus horror eszközökkel -, az valójában csak katalizátor a főszereplő drámájához.

Ha van metaforikus szörny, akkor az pont a farkasember. Ám míg a legtöbb vérfarkas (vagy egyéb „ember szörnyé alakul”) filmben az átváltozáson áteső főszereplő/címszereplő gondjait jelképezi a fenevad, addig Cummings alaposan megborítja ezt a viszonyrendszert. A The Wolf of Snow Hollow igazi farkasa ugyanis nem az, amelyik az üdülőváros női lakóiba mélyezti fogait, hanem az amelyik az őt üldöző főszereplőben él.

Csak úgy, mint a Thunder Roadban, a főhős itt is egy rendőrtiszt (akit most is Cummings alakít remekül), aki körül szép lassan összeomlik a világ. Az exalkoholista, dühkezelési problémákkal küzdő sheriff-helyettes miközben próbálja megfékezni a farkasbőrbe bújt sorozatgyilkost, szép lassan elveszíti a kontrollt a saját élete fölött is. Kénytelen megküzdeni az őt lenéző exfeleségével, az elhidegült lányával, a betegségének kezeléséhez túlságosan önfejű apjával (Robert Foster élete utolsó alakításában) és az inkompetens kollégáival. A mindezekből keletkező stressz pedig szép lassan előhívja azt a belső szörnyeteget, ami mindannyiunkban növekszik. A „kisember” frusztrációin, csalódásain, depresszióján táplálkozó rémet, ami csak arra vár, hogy mikor végleg betelik a pohár, letaszítson a mélybe.

Cummings tehát fogja a már a Thunder Roadban vizsgált témái – korunk férfijának válsága, aki egyre nehezebben tudja irányítani a dolgokat –, melyeket nagyszerűen illeszti bele a klasszikus farkasemberes filmek tematikai hagyományaiba. Úgy képes teljesen újszerűen nyúlni a műfajhoz, hogy az nem merül ki a toposzok öncélú feje tetejére állításában.

A fentiek alapján úgy is tűnhet, hogy a The Wolf of Snow Hollow épp olyan morózusan komolykodó film, mint a legtöbb hypepolt kortárs „poszt-horror”, pedig egyáltalán nem az. Egy roppant vicces, helyenként kellemesen groteszk horrorkomédia. Ami a legjobb horrorkomédiákhoz hasonlóan nem azért vicces, mert a főszereplői kretének, viccet csinál a rémből, vagy komikusan túlzásba viszi a brutalitást. A humor forrása ehelyett abból fakad, hogy komolyan veszi a hőseit: valóságos figuráknak érződnek, akik valós emberként reagálnak az életüket felforgató abszurditásra.

Amitől pedig különösen emlékezetessé válik a film, az a nagyszerű atmoszférája és a remek világteremtése. Az alig 90 perces játékidő során olyan hatásosan és részletesen képes felépíteni a helyenként a Fargo sorozatok (vagy kisebb mértékben a korai Twin Peaks) hangulatát idéző környezetét, ami másoknak egy évad során sem sikerül. Abszolút magával ragadó ez a mikrokörnyezet.

A The Wolf of Snow Hollow annyira friss, meglepő, szórakoztató és egyedi, hogy ha akarnék, akkor is csak néhány kisebb dramaturgia furcsaságba tudnék belekötni. Mint, hogy a legvégső – sejthető – csavarnak elegánsabb lett volna egy korábbi jelenetben, egy apró ráutaló snittel megágyazni, illetve, hogy Robert Foster karaktere kissé kurtán, furcsán tűnik el a sztoriból. Igaz, ez feltehetően részben a színész sajnálatos halálának köszönhető. Különösen szomorkás a sors iróniája, hogy éppen egy betegséggel küzdő, nyughatatlan férfit játszik. Olyan energiával, amiben nyoma sincs a ráknak. Ám nem csak ő és Cummings nagyszerűek, hanem a teljes gárda.

Meglehet, hogy a forgatókönyvben találhatunk pár elnagyolt húzást, ám ezek messze eltörpülnek a film egyéb erényei mellett.

A The Wolf of Snow Hollow az elmúlt évek legeredetibb, legszerethetőbb és legtartalmasabb horrorkomédiája.

8 /10 farkasraptor

Snow Hollow farkasa

The Wolf of Snow Hollow

horror-vígjáték
Játékidő: 83 perc
Premier: 2020. október 9.
Rendező: Jim Cummings

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.