„2017 legjobb fantasydebütálása” – hirdeti A Wadon királyai című regény borítója. A rosszmájú olvasóban ilyenkor a következők merülnek fel: Mire föl? Ez csak marketingfogás, semmi több. Mindenre ráírnak már mindenfélét… Nézzük, Nicholas Eames első regénye kapcsán igaza van-e képzeletbeli olvasónknak.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A könyv borítója és fülszövege számos szokatlan dolgot tartalmaz. Kezdve a rockbandák (pl. Led Zeppelin, Iron Maiden, legalábbis első blikkre ezekre asszociáltam) betűtípusaihoz hasonló címmel és az afölött olvasható Skorpió idézettel („Újra dübörög a banda”). Ehhez vegyük még hozzá Richard Anderson borítóját, amit akárhogy is nézünk, leginkább egy folk metál bandára emlékeztet. Ráadásként a kötet hátoldalán olyan kulcsszavak szerepelnek, mint „frontember”, „banda”, „turné”, de a Clay Cooper név is elég gyanúsan cseng (Alice Cooper?). Tehát a rockzenére utaló jelek valami egészen különleges fantasyt ígérnek. Többé-kevésbé azt is kapunk.
HIRDETÉS
Zenélő tündékkel vagy kardot léggitárként használó ősrocker-harcosokkal nem találkozunk errefelé (hacsak a gyorsan elhalálozó bárdokat nem számítjuk bele), de Eames világa így is tartogat izgalmakat: az emberek életére törő szörnyeket turnézó bandák ölik halomszámra, persze jó pénzért. Ezen csapatok közül a leghíresebb és legdicsőbb a Saga, melynek tagjai bejárták a Belwadonként ismert, szörnyűségeket rejtő erdőséget, szembenéztek sárkányokkal, wyvernekkel és mantikórokkal, miközben ezreket mentettek meg. Aztán, ahogy az a hősökkel már csak lenni szokott, megtalálták életük asszonyát (vagy urát), a banda pedig szétszéledt és boldogan éltek, amíg…. Hosszú évek kihagyása után, egy teljesen normálisnak tűnő napon váratlanul megjelenik az egykori csapat szőke titánja, Gábriel. Lánya, Rose a birodalom egy távoli, ostrom alatt álló várában ragadt, napjai meg vannak számlálva. A fiatal nő életét csak a Saga segítségével menthetik meg. Így Clay Cooper és Gabó elindulnak felkeresni egykori társaikat, hogy megkezdhessék az utolsó turnét, és kiszabadítsák a lányt.
Ahogy az a fentiekből is érezhető, a cselekmény egy klasszikus „mentsük meg a lányt” történetet köré épül a The Expandables-höz hasonló felállással. Ez és a zenész élet hívó szavai egy vicces regényt vetítenek előre. Ha ezzel az elvárással kezdjük meg az olvasást, hamar bele is futunk az első pofonba: Clay Cooper idilli nyugalomban éli családos életét egy eldugott faluban, de olykor-olykor felidézi fiatal kora kalandjait rég látott barátai oldalán. Gábriel felbukkanásakor nehéz választás elé kerül: a mérleg egyik oldalán a biztonság és a mindennél jobban szeretett család, a másikon pedig az aggódó apa, aki végső megoldásként jött segítséget kérni. Mindezek mellett persze az egykori dicsőség újraélése is Clay előtt lebeg. Nehéz szívvel ugyan, de végül a múlt hívószavának engedve útra kel Gabóval.
Eames könyvét elsősorban nem a humor, hanem az ehhez hasonló belső őrlődések emelik ki a fantasy történetek közül.
A szereplők érzései abszolút átélhetőek, hisz a szerző képes őket teljes emberi valójukban ábrázolni. Akármilyen szörnyűséget is követtek el ezek az alakok, sosem tudjuk gyűlölni őket. Mindegyik karakter komoly problémákkal néz vagy nézett szembe eddigi élete során. A felszarvazott férjtől a szerelmét gyógyíthatatlan betegség miatt elvesztő figuráig, egészen a kiközösített, majd ezért radikalizálódott emberig számos, valós világunkból jól ismert élethelyzeteket jelenít meg Eames, és mindezt közel hozza az olvasóhoz.
A belső konfliktusok mellett bőven megjelenik az a vonal is, amit a borító ígér. A Saga egykori tagjainak felkutatásában, majd a közös kalandokban akciódús összecsapások és humoros jelenetek váltják egymást, miközben bejárjuk a történet helyszínét. Veterán fantasy olvasó sok újdonságot nem fog látni a cselekményben, de szórakoztatásnak teljesen jó. Alig akad üresjárat a cselekményben, az író világa tartogat bőven érdekességeket és jó ötleteket (külön kellemes élmény, hogy Eames számos lényt a görög mitológiából emel be, és számos új tulajdonsággal ruházza fel őket), a kalandozások során megjelenő konfliktusok pedig vannak olyan izgalmasak, hogy eljussunk a könyv végéig.
Közhelyesen szólva a könyvnek van eleje, közepe, meg vége, és rendes körítése is.
Amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a szerző egy szívhez szóló – úgy tűnik, ehhez nagyon ért –, erős nosztalgiafaktort rejtett a történetbe. A szereplők képességeit figyelve, és azokhoz társítva a küldetésszerű feladatokat, ráismerhetünk fiatalkorunk szerepjáték estjeire, ahol egy-egy dobáson múlt karakterünk élete, vagy a ’90-es/2000-es évek környékén megjelent RPG alapú game-jeire. Eames úgy csempészi be ezt az érzést a cselekménybe, hogy szinte alig lehet észrevenni. A szerepjátékok vagy számítógépes játékok alapján készült könyvek leírásaiba gyakran idegesítő módon köszönnek vissza az eredeti forma jellegzetességei (például rád nézek, Assassin’s Creed: Reneszánsz), de ezúttal szerencsére csak az a hangulat jelenik meg, amit egy-egy játék során élhetünk át. Ez inkább előnyére mint hátrányra szolgál a műnek.
Hogy a Wadon királyai a 2017-es év legjobb fantasydebütálása? Nem mernék ilyen merész következtetéseket levonni, hisz nem ismerem a tavalyi év összes elsőkönyves fantasyíróját. Számos újdonságot tartalmaz, főleg világában. A grimdark fantasy (pl. Trónok harca, Joe Abercrombie Első törvény sorozata) dömpingben szinte felüdülés pozitív hősökről olvasni, akik ráadásul nem esnek áldozatául az elaljasult világ mocskának. Viszont a könyv epizodikussága megosztó lehet, az egymást követő kalandok nem feltétlen kötnek le minden olvasót. De talán ennél nagyobb hibát nem is találni.
Az biztos, hogy aki valami feelgood olvasmányra vágyik, az nem fog csalódni Nicholas Eamesben.
