Fűrész: Újra játékban – Amikor a kirakós darabkái nem állnak össze

Halloran nyomozót (Callum Keith Rennie) egy többszörösen börtönviselt bűnöző fenyegetése miatt riasztják. A hisztérikus állapotban lévő férfi öt másik ember haláláról beszél, majd meghúzza a kezében lévő ravaszt. Az esemény látszólag nem jár  semmilyen következménnyel. Ám a történésektől messze, egy elhagyatott farmon a ravasz meghúzásának pillanatában gyilkos játék veszi kezdetét. A láncra kötött áldozatjelölteknek szembe kell nézniük múltjuk bűneivel, ha túl akarják élni a gyilkos akadálypályát. Az ügyben nyomozást kezdő rendőrök a sorban előkerülő nyomok alapján egyértelműsítik az első számú gyanúsított személyét. Az egyetlen probléma az, hogy John Kramer, azaz a kirakós gyilkos (Tobin Bell) már régen meghalt.

Első benyomás alapján nem lehet és nem is szabad ítélkezni. Mindazonáltal megjegyezném, hogy már az is kissé gyanús és baljós érzéseket keltett bennem, hogy a készítők egyből a stúdiólogók filmeleji pörgetése alatt ellőtték Charlie Clouser klasszikus, Hello Zepp című zenei tételét, amely az eredeti mestermű egyik legfőbb hangulati tényezője. Természetesen a fináléra is bedobták, de akkor már nem rendelkezett azzal az erővel, ami amúgy megvan ezekben a dallamokban. Kissé elcsépeltnek tetszett.

Úgy, ahogy maga a komplett film is.

A Fűrész: Újra játékban hozza a korábbi részek alapján elvárt külsőségeket, a halálcsapdákat és a véres jeleneteket, ám a zsigerien egyedi atmoszféra nincs meg benne.

A történet fárasztó és lapos, és mintha ezt az alkotók is éreznék, laza nyolcvan perc alatt lezavarják az egész mókát. Ennyi persze bőven elég is ebből a fájdalmas utánérzésből, ami Jigsaw legendáját nagyjából úgy tépázza meg, ahogy az első haláljáték körfűrészei szelik ki a húst a szerencsétlen áldozat testéből. A túlságosan prózai, verseskönyv hatását keltő szövegezés parodisztikussá teszi a komoly horrornak szánt alkotást, a karakterek háttértörténetei pedig bűzlenek az izzadtságszagtól.

Továbbá nagyon zavaró, hogy a cselekmény logikája minden második jelenetben összeomlik. A gyilkos olyan dolgokat tud és lát előre, amelyeknek ennyire tűpontos ismerete egyszerűen lehetetlen a számára.

És ez a hiba bizony olyan szembetűnő, mintha a stáb egyenesen büszke lenne rá.

Igen, a véres jelenetek valóban érkeznek, ahogy különböző halálcsapdák is tiszteletüket teszik. Viszont a valóban kreatívan kigondolt spirálos gyilkológépet leszámítva a végzetes játszma sokszor inkább komikus, mint rémisztő, a legtöbb forduló pedig egysíkú és unalmas. Így telik el több, mint egy óra, érdemben értékelhető momentumok és tartalmi töltetek jóformán teljes hiányában. A produkció a fináléra tudja csak nagy nehezen összeszedni magát. Meg kell hagyni azonban, hogy ezt a zárószakaszt a korábbi cselekmény fényében meglepően minőségi módon prezentálják a készítők.

Meghökkentő, de a végső nagy fordulat tényleg működik, és egy-két zavaró részletet még a helyére is tesz. Nem tudja igazán magasra emelni a film minőségét, de a teljes bukástól azért megmenti.

Tény és való, a Fűrész-franchise korábbi részei sem a színészvilág királykategóriáját vonultatták fel (bár azért a klasszikus első részben volt azért parádézás), így természetesen itt sem számíthatunk erőteljes alakításokra. Az üde kivételt persze a nagyszerű Tobin Bell szállítja, akit már sokadszorra rángatnak vissza élete szerepébe. Úgy tűnik, ő még mindig lát benne lehetőséget, képes megragadni Kramer karakterének egy új oldalát, és mi ezért őszintén hálásak vagyunk neki.

Nem úgy a Spierig-fivéreknek, akik fölöslegesen támasztottak fel egy méltósággal eltemetett, békében nyugvó halottat azért, hogy fölösleges és nyögvenyelős újabb táncra hívják a réges-régen bezárt, vastagon poros parketten.