Basáskodó, titokzatos, de igen jóképű főnök. Cuki, jópofa és rémesen ügyetlen beosztott, no meg a kettejük között húzódó vonzalom, amibe még a környezetük is beleremeg. És amitől az egész egy cukorsziruppal bőven nyakon öntött, rózsaszín füzetkés sztorinak tűnhet. Csakhogy: a főnök maga a Gonosz (kifejezetten nagybetűvel), a beosztott pedig az asszisztense, akivel felváltva rángatják ki egymást mindenféle mágikus csapdából. És emiatt az egész egy váratlan fordulatokkal teli, elborult regénysorozat lesz, tele teljesen ütődött szereplőkkel, és totálisan abszurd, de nagyon élvezhető párbeszédekkel.
HIRDETÉS
A Gonosz asszisztense
ASSZISZTENS KERESTETIK: Hírhedt, magas rangú gonosztevő hűséges, megfontolt munkaerőt keres meghatározatlan irodai feladatokra, illetve az alkalmazottak támogatására zűrzavar, megfélemlítés és egyéb Általános Sötét Teendők elvégzésében. A diszkréció elengedhetetlen. Kiváló juttatások.
Evie Sage, a már így is problémás magánéletű fiatal nő csak segíteni akart egy űzött fickónak a végtelenül veszélyes Hikori Rengeteg közepén. Erre, mire kettőt pisloghatott volna, már a birodalom szerte rettegett Gonosz asszisztense lett. Íróasztallal, naponta felszolgálandó üstfőzettel (a „normális” világban: kávéval), adminisztrációval – no meg néhány, olykor az asztalán landoló hullával.
Merthogy a hely, ahol asszisztensként alkalmazták, egy elrejtett várkastély – úgy is, mint a Gonosz főhadiszállása –, ahol az előcsarnokban a falra feltűzött, frissen levágott fejek fogadják a belépőt, és ha az ember nem figyel eléggé, bárhol és bármikor elgurult szemgolyókra taposhat. Ide kerül be az életvidám Evie, hogy a Gonosz asszisztense legyen, és kissé gatyába rázza főnöke döcögős irodai ügymenetét.
– Emlékeztetlek, hogy a te külön óhajodra hónapok óta nem öltem meg egyetlen gyakornokot sem.
– Uram, igazán nem szeretném alábecsülni az érdemeidet, de vannak olyan emberek, akik egész életüket sikeresen leélik anélkül, hogy megölnének bárkit is.
A főnök arca továbbra is komoly maradt.
– Milyen eseménytelen.”
És a Gonosznak valóban van irodája, rengeteg, az adminisztrációt intéző gyakornokkal, akiket – hogy edzésben maradjanak és kellően rettegjenek – a főnökük (vagy egy pár szörny) gyakorta körbekerget a kastélyban (vagy akörül) a Nyúlcipő Napnak nevezett eseményen.
És ha még ez sem lenne elég: a várudvaron egy hatalmas – és igen félős – sárkány él, a nagyon jóképű, de cseppet ütődött idomárjával, a pincében meg egy hím szárnyas kígyó epedezik rég látott párja után. A konyhában egy ogre főzi az ebédet, a Gonosz asztalán meg egy titokzatos béka üldögél, aki kis táblácskák segítségével vagy hasznos tanácsokat ad a főnökének, vagy simán leidiótázza.
Mindezek miatt A Gonosz asszisztense a leginkább egy fura stíluskavalkád, amely lehetne tündérmese, mindenféle mágikus lénnyel és epekedő szerelmesekkel – csak hát a szerelmesek nem annyira epekednek, mint inkább folyamatosan leoltják egymást. (Miközben azonban titokban mégis csak epekednek.) A szereplők pedig attól jók, hogy nem sablonosak.
A Gonosz, sötét múltjának köszönhetően, valóban tud kegyetlen lenni, élvezi, ha rettegnek tőle, és szándékában áll egy teljes királyságot leigázni – bár, mint idővel kiderül, jó okkal. De mindeközben kicsit olyan, mintha a vizes inget viselő Mr. Darcyt elegyítették volna az Alan Rickman alakította nottinghami seriffel, és ettől rettentően szórakoztató. És lehet ugyan félelmetesen jóképű és nagyon kegyetlen, aki egy egész királyságot rettegésben tart, onnantól, hogy Evie-t felfogadta, folyton kénytelen alább adni a zordságából.
Evie pedig, bár ragyog, és kedvességgel vág rendet az irodában, már túl van a családját és őt magát is sújtó veszteségeken és drámákon, és annak ellenére próbál mindenkin segíteni – sőt, még a Gonoszt is kirángatni sötét borújából –, hogy a próbálkozásainak szinte mindenki hevesen ellenáll. És olykor bele is bukik ebbe a nagy igyekezetbe, pont ettől lesz olykor megható, máskor vicces, de semmiképp sem sablonos az egész.
Sok becsmérlő dolgot mondtak már rá életében. Riasztó módon mindegyik B betűvel kezdődött: bolondos, bugyuta, balga, és az események különös fordulata folytán végre hozzátehette az utolsó B-t is.
Baszhatja.”
És persze a mellékalakok is fokozottan ütődöttek: Becky, az irodavezető, aki jól megállná a helyét bármilyen teljesen hétköznapi, de az alkalmazottakat jól kiszipolyozó irodában, vagy ott van a finom sütiket sütő, hatalmas ogre, de a legfőképp: Kingsley, a táblákkal kommunikáló, cuki – és végtelenül pimasz – béka, az egértől rettegő sárkányról már nem is beszélve.
És bár fantasyregényről van szó, Hannah Nicole Maehrer azért számtalan olyan elemet kever bele a cselekménybe, amin bőven van lehetőség elgondolkodni, és ettől válik többé ez a sorozat, mint egy fekete-rózsaszín komédia (holott az is bőven elég lehetne).
Evie múltja például cseppet sem könnyed vagy rózsaszín: a fele családját már elvesztette, most is ő gondoskodik a húgáról és beteg apjáról, és a korábbi munkahelyén még a szexuális zaklatással is meg kellett küzdenie. Ha pedig a Gonosz múltját is megismerjük, akkor láthatunk egy fiatal tanítványt, akit a mestere minden lehetséges szempontból elárult és kihasznált. Ehhez társul még egy teljességgel diszfunkcionális család, amely végképp nem lehetett támogatója a fiatalembernek, aki kezdetben még egyáltalán nem volt Gonosz. (Pláne, hogy a családtagok alkalmankénti felbukkanása most meg folyton belekavar a sötét munkájába.)
És még a mitikus állatoknak is van jelentőségük, legyenek azok koronás békák vagy savat köpködő szárnyas kígyók, mert a sorsukon keresztül még az állatvédelem is szóba kerül, csak egyáltalán nem szájbarágósan. Maehrer úgy tud mesélni a párjuktól szándékosan elszakított szörnyetegek szenvedéseiről, hogy az ember rögtön az állatvédőkhöz fordulna, hiszen a védelem még a savat köpködő szörnyeknek is kijár.
A romantikus szál meg azért vicces, mert egyszerre nagyon rózsaszín és rémesen sötét, ahol szinte minden epekedő pillantást a kínzókamrában fogvatartott rabok üvöltése fest alá. És amitől totálisan abszurddá válik az egész, az a Gonosz főhadiszállásának közepén található iroda, ahol az alkalmazottak ugyanúgy intrikálnak, hallgatóznak és pletykálnak, mint bármely más irodában – csak a valóságban nem Nyúlcipő Napot szerveznének az alkalmazottaknak csapatépítő tréningként.
Az eseményre minden munkahét végén került sor, kivéve persze, ha a főnöknek éppen rossz napja volt. Akkor megtarthatták akár a hét elején, a hét közepén, reggel, az ebédidejében… (…) …minden Nyúlcipő Nap ugyanabból állt. A főnök kiküldte a gyakornokokat, hogy elmeneküljenek valami elől. (…) … személyes kedvence mégis az a nap volt, amikor a főnökének annyira elege lett a hülyeségükből, hogy maga kezdte el kergetni őket a hátsó udvaron.
Akkor futottak a leggyorsabban.”
Ja, és a cselekmény. Persze, az is van – csak a sok intrika és epekedés mellett nem mindig lényeges. Rendet kell vágni az irodában, de ugyanígy a Hikori Rengetegben is, és le kell győzni egy (valódi) gonosztevőt, a Gonosz nemezisét. Eközben Evie-nek fel kell számolnia a káoszt, akár az otthonában, akár az irodában, kordában kell tartania a kastélyban az elkanászodott alkalmazottakat – miközben néha még bombamerényleteket is meg kell gátolnia -, és eközben mind a két főhősnek, mind a mellékszereplőknek meg kel próbálniuk nem epekedni egy másik szereplő iránt. Vagy legalább nem látványosan csinálni a dolgot. Közben fel kell nevelni egy sárkányt, és el kell csábítani egy nőstény szárnyas kígyót. Szóval van dolog bőven. Jut belőle bőven a második részre is.
A Gonosz tanítványa
AZ ALKALMAZOTTAK FIGYELMÉBE: Az utóbbi időben nyugtalanítóan megugrott a vidámság, a kedélyes viselkedés és az általános optimizmus szintje az irodában. Kérjük, hogy a lehető leghamarabb térjenek vissza a szokásos, baljós rémülethez. – Üdv, a menedzsment
A Gonosz asszisztense egy rafinált csavarral és egy igencsak lezáratlan jelenettel végződött, a folytatás pedig ott veszi fel a fonalat, ahol Maehrer az első kötetben szadistán félbevágta. A Gonosz veszélyben, Evie veszélyben, az alkalmazottakról semmi hír, és a kilátások igencsak sötétek. Ezután következik egy végtelenül abszurd mentőakció, azután még abszurdabb kutatóexpedíciók, hol sárkányháton, hol gyalog, hol vízben fuldokolva, hol meg erotikusan összegabalyodva.
Ráadásul Evie és a főnöke rettentően idegesítő, máskor meg totálisan diszfunkcionális családja mellé kapunk még új – olykor eltűntnek, pláne halottnak hitt – szereplőket is.
És a sztori nem az első kötet szolgai másolása, mivel Maehrer kibont egy olyan témát is, amit már az első részben is pedzegetett, de itt merül bele valódi mélységében.
Ez pedig a választások kérdése, amivel mindkét főhősnek meg kell birkóznia. Milyen utat válasszon Evie? Maradjon az a jólelkű, és emiatt gyakran lenézett, bénácskának tartott leányzó, akit a jósága és – néha túlzott – empátiája miatt ki is használnak, vagy folytassa a megkezdett útját, és váljon belőle a Gonosz méltó és megfelelően sötét lelkű társa? És hasonló kérdéssel kell a rejtélyes Gonosznak is megküzdenie. Vallja be a lánynak, hogy szereti, bár ezzel végképp Evie sötét, gonoszabbik énjét erősíti meg, vagy mondjon le róla, a saját szenvedése árán, de megőrizve a lány tiszta, derűs lelkét? És bár ezek a kérdések is lehetnének bőven cukorszirupba mártva, Maehrer mégsem így fogalmazta meg őket. Inkább hol humort használt, hol meg mélységes komolyságot, abszurd helyzetekkel és párbeszédekkel fűszerezve.
Előttük állt az egész éjszaka, és ha Evie nem tölthette azt a férfi karjában, hát szívesen hajigált pár éles tárgyat a fejéhez.”
Maehrer egyébként maga is azt élvezte a legjobban a történet kibontásában, ahogy Evie derűs és a Gonosz sötét karaktere egymásnak feszül, és a civódások közben tanulnak is egymástól. Akár azt, hogy ne higgyünk mindig a látszatnak (Evie), akár azt, hogy nem kell minden problémás helyzetet rögtön a fél világ elpusztításával kezelni (a Gonosz).
És míg az első részben a szerző a leginkább csak megágyazott a későbbi bonyodalmaknak, míg felépítette a maga rózsaszín-fekete mágikus világát, addig A Gonosz tanítványában már több dolgot tudhatunk meg a szereplők hátteréről, a titkaikról – és abból mindenkinek rengeteg van -, és már jobban lehet látni, hogy ez nem csak egy egykönyves sztori, tele blődségekkel.
Így például végre kitárul a Maehrer által elképzelt mágikus világ is. Míg korábban csak a Gonosz főhadiszállását és Evie otthonát – és a faluját – ismerhettük meg, a folytatásban a szerző elkalauzol minket a Gonosz legfőbb ellenségének a kastélyába, és egyéb izgalmas helyekre is.
És végre lehetősége adódik arra is, hogy jobban bemutassa a Gonosz és Evie őrült románcához asszisztáló mellékszereplőket is. Ilyen Becky, a Gonosz irodájának kíméletlen vezetője, vagy Tatiana, a helyi vajákos, no meg Penge, az epekedő – és nem túl szakavatott – sárkányidomár. És persze ott vannak a legszerethetőbb karakterek is: Lyssa, Evie tisztalelkű, de igen csavaros elméjű kishúga, aki segíteni vágyásával folyamatos káoszba és kétségbeesésbe taszítja a kastélyt és minden lakóját. De a legfőképp Kingsley, a közönségkedvenc béka, akinek végre szintén fény derül a múltjára.
Ha lehet hibáról vagy gyengeségről beszélni a két kötet kapcsán, az az, hogy a szerző néha valóban túl rózsaszínre/porcukrosra veszi a figurát, és a szenvedélytől duzzadó keblek vagy a szemekből áradó, bánat szülte könyvpatakhoz hasonló kifejezések szinte kihabzanak a regényből. És ezen az sem segít, hogy a fordítás tekintetében is felróható, hogy akad – és nem kevés – olyan nem magyaros vagy egyszerűen rosszul megfogalmazott mondat, amely megzavarja az őrült világ pokoli élvezetét.
Viszont az ilyen részekért bőven kárpótolnak azok a jelenetek, ahol Evie húga, Lyssa a vár teljes népességét az ujja köré csavarja – a Gonosztól egészen a sárkányig -, vagy amikor Kingsley a kis táblái segítségével tudatja a Gonosszal, hogy megint valódi seggfejként viselkedett. És mindezek miatt lehet várni a következő részre, amelyben folytatódik a sötétrózsaszín románc, újabb abszurd epizódokkal megfűszerezve.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
