Ha Farkas Balázst olvasol, a kísérteties nyugtalanság biztos a következmények között lesz – kritika

De ki is Farkas Balázs?

Farkas Balázs neve a magyar weird kedvelői és különösen a lovecraftiánus tábor számára nem ismeretlen. A szerző a honi szcéna kipróbált képviselője, aki sosem robbantott bankot az írásaival – persze mit is jelent ez: bankot robbantani a könyvpiacon a XXI. században? –, a vájtszemű olvasóközönség – bocsika a képzavarért, egy weirdes kritikába belefér – azonban rendre elismeréssel fogadta a novelláit. Amikor a The Black Aether magazin olvasói előtt bemutatkozott rémnovelláival, már két önálló köteten volt túl (Nyolcasok, Ismétlés), aztán az Embertest című novelláskötet, majd a Lu Purpu című kisregény megerősítették a szerző státuszát a hazai zsánerkedvelők körében, utóbbi folytatása – pontosabban: lehetséges folytatása –, a La morte szintén 2022-ben jött ki. Ez utóbbit mindössze néhány héttel előzte meg egy novelláskötet, A következmények.

A következmények rövid, üdítően rövid kiadvány. Tizenkét novella – ebből három első megjelenésű – 125 oldalon – jóformán egy tétlen délutánra való olvasmány, nem különösebben tömény, de nem is üres: egyszerűen elég, pont jó annyinak, amennyi. A borító néhány lakótelepi épület tetejének sziluettjét ábrázolja az égbolt háttere előtt – fejjel lefelé fordítva. Nem különösebben részletgazdag, nem különösebben figyelemfelkeltő – semmivel sem látványosabb vagy harsányabb, mint bármilyen borító egy könyvesbolt szépirodalmi részlegén –, sőt, már-már amatőr módon egyszerű, de valahogy mégis arra sarkallja az olvasót, hogy belegondoljon abba, mit szimbolizál ez, hogyan állhat kapcsolatban a címben ígért következményekkel.

A kötet rövidsége bizonyos értelemben leképezi a novellák rövidségét és a bennük tapasztalhatő, hiányos környezetábrázolást. A következmények történetei olyanok, mint valamiféle szürreális festményen egy lebegő sziget az égen, amelynek szélein láthatók a rojtok, a lehasadás nyomai, az, hogy része lehetne valami nagyobbnak, de körös-körül csak a semmi vagy az ismeretlen van. Ezek a rövid történetek rettenetesen fókuszáltak bármiféle nagyobb kontextus bemutatása nélkül. Nincs világépítés, nem sok mindent tudunk meg – ha egyáltalán bármit – arról, miért kerültek a karakterek a novellákban ábrázolt helyzetekbe. Lehet, hogy az írás csak egy átlagos, szürke hétköznap normális, szürke mozzanatát tárja elénk, elvégre a víz folyik, a tévé működik; de könnyen oda tudunk képzelni valamiféle apokalipszist is, amelynek következtében mászás hallatszik a csővezetékből és furcsa alakok vannak a szomszédos háztetőn. Nyoma sincs a Veres Attila-féle direktségnek, ami pofánveri az olvasót.

A következmények kötetnyitó-címadó novellája kiváló foglalata mindannak, amit a kötet ígér, és ami megtestesíti a szerző által értelmezett weirdet. Van egy narrátorunk, aki egyedül van a lányával és esténként lefekvés előtt a szirénákat hallgatták. „A tetőn mászkálnak”, tudjuk meg egyszer csak a lánytól. Hogy kik, az tökéletesen feltáratlan marad. Homályosan sejthetjük, hogy valami történt az általunk ismert világgal, de igazából még ez sem biztos, és ha tényleg történt, jóformán nyoma sincs annak, hogy mi. A szereplők nem hagyják el az otthon négy falát, és az egész történet egyetlen, a hétköznapinál is banálisabb mozzanat köré szerveződik, nevezetesen, az apa letarhálja a – gondolom, nagykorú – lányát cigivel. Térben és időben is tökéletesen el vagyunk szigetelve a cselekmény tágabb környezetétől, mindössze el-elejtett, hanyag utalások nyújtanak valamiféle magyarázat-csonkot, nos, a következményekre.

„Arckifejezésük fáradt, szinte unott”

A novellák általában emberi viszonyokat állítanak középpontba, és majdnem azt írtam, bensőséges viszonyokat, de szó nincs erről. A kapcsolatok üresek, mechanikusak, vázszerűek, a párbeszédek lélektelenek, érzelemmentesek. A kötetkezdő írás ebbe is érzékletes betekintést nyújt a narrátor és a lánya szóváltásain keresztül: beszélgetéseik puszta formaságok, sokkal inkább az emlékezetből nap mint nap kiürülő rutincselekvések, semmint a másik iránti törődés vagy a másikról való érdemi ismeretszerzés eszközei.

A frusztrálóan szűk – „kimenni az udvarra (mindig csak a kerítésen belül)” – térben játszódó Szentély narrátorának testvére külföldön él, érdeklődésük merő formalitás. Az őszről és más tévhitekről testvérpárja között felvetődik, hogy „el kellene engednünk ezeket az ismétlődő dolgokat”, de végül, mint előtte is minden évben, marad a hamisnak tűnő ősz. A Tranzakciók szomszédságában „egyre több a fal”. Az emberi érintkezések puszta formalitássá redukálódnak.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

Ez az ábrázolásmód nem öncélú és nem rendeltetés nélküli a novellákban, ennek ellenére bizonyos mértékig rátelepszik az olvasmányélményre és ellaposítja az egyébként sem különösebben szenzációhajhász vagy érzelmi hullámzással telített cselekményt. Ezt a problémát remekül szemlélteti a Hitetlen, ami egyfajta kifacsart megtéréstörténet, amely a megtérés érzelmi súlyát száraz, sőt, unott tárgyilagossággal semlegesíti. Ez nem per se rossz dolog, mert tudatos szerzői szövegkezelést tükröz, mindazonáltal eklatáns példája a kötetet átjáró kiüresedettségnek.

A tendencia alól kellemes kivétel a Valami nagy: ez a szöveg egy olyan jegyespárt mutat be, akik között a szerelem jó ideje takaréklángra állt. Ebben a novellában sem történik semmi, és a párbeszédek sem tartanak semerre, mégis olyan meghitt, bensőséges hangulatot közvetít, ami a kötet többi részében nyomokban sem lelhető fel. Ez a történet a maga visszafogottságában egyszerűen szép.

„A romlás megállíthatatlan”

A következmények másik remeke, egyúttal az első kifejezetten rémtörténet jellegű írás a Penész, egy buszpályaudvaron játszódó hangulati tanulmány az enyészet elkerülhetetlenségéről. Biztos több olvasó tapasztalt már olyan rémálmot, amikor egy helyszín ugrásszerű átmenetekkel egyre lepusztultabbá, egyre romlottabbá válik. A Penész ezt önti szöveges formába. A rémtörténet jelleg persze korlátok között értendő: a történetben nincs semmiféle nyílt rettegtetés, semmilyen szörny, a természetfeletti sejtelme viszont a korábbiaknál erőteljesebben hatja át ezt az írást, továbbá a narrátor filozofikus hangvételű, komor megállapításai is ezt az oldalt domborítják ki.

Ugyancsak a horror kedvelőinek kedveskedik a szerző a Tomiék című írásával. Freud az irodalomtudomány számára ismertté tett egy fogalmat, a „kísérteties” – németül: das Unheimliche – fogalmát: ennek lényege az az élmény, hogy valamilyen ismerősnek tűnő dolog ismeretlennek hat, és ez egy mélyről jövő nyugtalanságot ébreszt bennünk. Ilyen értelemben kísérteties például a báb vagy az ember formájú gép. A Tomiék ezt a felkavaró érzést kelti az olvasóban. A furcsa testvérpár, a főszereplő házaspár gyerekének új barátai megmagyarázhatatlan, zsigeri szorongást váltanak ki a családfőben, aki magára marad aggodalmával, az olvasó pedig tépelődhet, hogy egy paranoia elhatalmasodásának lett-e tanúja, vagy valamilyen titokzatos, idegen erő színre lépésének.

Emlékezetes darab még a Hazaút. Ennek a novellának a címe úgy viszonyul a tartalmához, ahogy az egész kötet címe a teljes tartalomhoz: finoman szólva nem sok közük van egymáshoz. Lehet, hogy a könyv írásai következményeket mutatnak be, de hogy minek a következményeit, arról kevés egzakt infót kapunk.

Ennek jegyében a „hazaút” annyiban stimmel csak, hogy kétségkívül egy utazásnak lehetünk tanúi, és a főhős valóban haza szeretne jutni. Van az a mondás, ami valahogy úgy szól, hogy „nem a cél az igazán fontos, hanem a megtett út”, ennek szellemében a novella az utazásra összpontosít. A köznapi, földhözragadt, lelombozó MÁV-os utazásról olvasva az az érzésünk támadhat, hogy egy ponton átlépünk egy transzcendens világba, ahol a történések – vagy azok hiánya – allegorikus jelentést kapnak.

Verdikt

A következmények egy kiforrott stílusú, jellegzetes írói világú szerző novellagyűjteménye. Ismerkedésnek kiváló, és megkockáztatom, hogy aki eddig kedvelte Farkas Balázs munkásságát, az most sem fog csalódni. A kötet írásai a mindennapokban ismerős szituációkat sajátos nézőpontból mutatják be, kidomborítva a magányosságot, az elszigeteltséget, az elidegenedést. Ehhez a szerző a zsánerirodalomban való jártasságát is hasznosítja, de épp csak olyan mértékben, hogy nyugtalanító bizonytalanságban tartsa az olvasót. Végletekig lecsupaszított, minimalista novellák ezek, amelyekben csak a legfontosabb információk vannak leírva, a többi az olvasó képzeletére van bízva, és ez komoly aggodalomra ad okot.