A Király az RTL+, egyben a magyar sorozatgyártás koronaékszere

Érdekes, hogy hiába volt megosztó személyiség, Madonnáról (aki nem magát hívta a pop királynőjének, hanem mások aggatták rá a címet) nem forgattak még sorozatot. Bezzeg Zámbóról, akit rosszakarói csúfoltak csupán nőnek, igen, ráadásul amolyan A koronásan dramedyset, amit nem feltétlenül a valós események pontos reprodukciója, a jellemrajzok szolgai megjelenítése, hanem szórakoztató és minőségi volta miatt követ az ember. 

A negyvenharmadik születésnapja előtt elhunyt médiaszereplőt – ahogy a felvezetés fogalmaz – igaz történetek és hazugságok alapján keltették életre, és nincs az az univerzális pártatlanságú ítélőbíró, aki joggal jelenthetné ki, hogy ez így korrekt, vagy sem. Maradnak hát az olyan egyéni vélemények, mint a néhai Zámbó jogörökösei, akik elvileg mind rábólintottak a mintegy ezerkétszáz oldalnyi forgatókönyvre, hogy aztán utólag némelyik mégis elégedetlenkedésének adjon hangot (Zámbó Árpád), más meg perrel fenyegessen (Marietta). Hacsak nem az úgynevezett showbusiness Hungary termeli saját szereplői számára a műbalhékon át a bevételeket, kénytelen vagyok rosszmájúan megjegyezni, hogy ők a színészek tolmácsolásában is funkcionális analfabétának tűnnek.

Meggyőződésem, hogy A Király puszta léte elég lenne ahhoz, hogy felpörgesse a nos… Király iránti lanyhuló érdeklődést. Sőt, az még kitolható lenne egy második (harmadik, negyedik?) évaddal, amelynek alcíme Az örökösök lenne, de inkább mégse legyen. „Mélyről jött, felemelkedett, majd tragikus halált halt, ez elég is”, fogalmazott Herman Péter az RTL drámai és szórakoztató műsorokért felelős igazgató egy interjúban, és amennyiben az ideális magyar koldusból királyfi történetalapra vadásztak a producerek, minden bizonnyal igaza is van. Ennek bármilyen kvalitású megvalósítása katalizálta volna a honi bulvárpocsolyába dobott kősziklával felérő médiaapokalipszist: a körfolyosókon falkákba verődő kisnyugdíjasoknak ismét van miről ventilálniuk, sőt, még én is vettem a múlt héten egy Kiskegyedet, és még magamnak sem tudom beadni, hogy a keresztrejtvény miatt.

A Király tíz epizódja két, jól elkülöníthető szegmensre osztható: régi, magnókazettás hasonlattal az A-oldalon Olasz Renátó, mint a fiatal, filigrán, a szocialista kultúrpolitikával küzdő művész pörög, míg a B-oldalas Jimmy egy kövér, susogó gatyás, parókás Nagy Ervin benyomását kelti (merthát ugye az is). Míg a fiatal Jimmy elé a polgáraiba utolsókat rúgó rendszer gördít akadályokat, a csúcson leginkább saját, elszabadult egojában botlik nagyokat, nem véve tudomást az újabb és újabb bukásokról. A narratíva meglehetősen tipikus, vagyis a siker korrumpálta egyszerű – bár mégoly tehetséges – ember bűn és bűnhődése bontakozik ki a néző előtt, aki képtelen értékén becsülni a család szentségét.

Bár már a kezdetektől ugrálunk az idősíkok között, kezdeti bevonódásunk azon áll vagy bukik, hogy mennyire hisszük el Olasz Renátóról, hogy Zámbó Jimmy olyan lehetett, mint Zámbó Jimmyként ő. Mivel a fiatal Zámbóról kevesebb anekdota – vagy inkább legenda – terjeng (melyek közül egyértelműen az állítólagos amerikai kiruccanás a legprominensebb), az Aranyéletes srác bongyor hajjal, Peter Srámek telitalálat énekhangjával egy foggal-körömmel felfelé küzdő, rideg anyja miatt a nők szeretetét kikövetelő Jimmyt hozza. Akorszakban alapvetésként számító Casanova éjszakai bárban döngeti ideiglenes csúcsait éjszakáról-éjszakára átvitt értelemben és szó szerint egyaránt.  Amúgy a hetedik kerületi Halló bárban is fellépett, amihez személyes élményeim is kötődnek: egyszer, miközben apám kocsijából készültem kiszállni, két fegyveres kezdett kergetőzésbe előtte, máskor meg lazán felrobbantották az éjszaka közepén, aminek a szemben lakó barátomék ablakai látták kárát.

A robbantás amúgy a sorozatban is megjelenik, csak máshogy, máskor. Mi több, a hasonló „drámai csúsztatások” később állandósulnak, amúgy teljesen indokolt és védhető módon: gondolok itt azokra az esetekre, amik a közvéleményt átitatták, lásd az öngyilkos rajongót, az öngyilkos zenei megmondóembert, a részegen elkövetett fellépést, a karácsonyfára aggatott tízezreseket és még sorolhatnám. Ezeknek a történetfolyamba emelését már csak puszta abszurditásuk miatt is kár lett volna kihagyniAz pedig, hogy a tollbamondás-jelleget elkerülve a szórakoztatótól a jó értelemben vett gyomorba markoló pillanatokat szállítanak, ékesen szól a forgatókönyvírók érdemeiről,élükön Zomborácz Virággal.

Visszatérve még egy kicsit Olasz Renátóhoz: sajnálom, számomra nincs Jimmy-feje, viszont színészi kvalitásai teljességgel kárpótolnak csúfságának hiányáért. A castingról általánosságban elmondható, hogy nem mindenkit sikerült küllemre is passzintani, de akit igen, az szinte beleolvad szerepébe. Ilyen a Zámbó Árpit megformáló Schruff Milán, ilyen Rainer-Micsinyei Nóra Zámbó Mariettaként. Georgita Máté Dezső, mint Zámbó Krisztián pedig fajsúlyos alakítást nyújt az apja árnyékában lázadó kamaszként. Fantasztikus az a jelenet, amiben az igazi Krisztián hívja meg egy dupla whiskyre, aki nem mellékesen azon kevés családtagok egyike, aki korábbi kilengéseit felvállalva áldását adta A Királyra. Nem akarom zárójelbe tenni Bíró Panna Dominika Háfra Mariját, akiért a hőstettekre hajlamos férfinép fehér lovon vágtatna keresztül a képernyőn, hogy megmentse toxikus kapcsolatából, na meg saját hülyeségétől, mégis a legjobbat hagytam a végére. Schell Judit ugyanis nem csupán eljátssza (dehogy nem, csak ezt folyton elfelejteti velünk) azt a nőtípust, akit engedelmességre nevelt az élet, hanem ő az, minden mozdulatával, kényszeres bagózásával, hajviseletével, ruházatával, mindenestül. Őbenne magasztosul a maximumra mindaz a profizmus, amivel az RTL ezt a sorozatot elkészítette, aminek talán az lehet az oka, hogy a címszereplő valójában nem különösebben érdekes karakter.

Kisebb kultúrsokk, amikor a fiatal Jimmy helyén a csepeli hajkirály jelenik meg, mintha hiányozna az átkötés Olasz Renátó és Nagy Ervin között: a kevésbé amorf, kevésbé szétfolyt képű, még nem felkapott Zámbó, aki belezuhan a sztárság légüres terébe, és először elesik, utána porolja le magát, és mászik a képünkbe végtelen arroganciájával. Bennem nem sikerült elhinteni a szánalom magját személye iránt (és még mindig a szerepről, nem a valós személyről szólok): nagy veszélye a produkciónak, hogy a néző alig várja a végére, hogy lője már magát főbe, annyira viszket a tenyere miatta. Hiába kezdte a rendszer áldozataként, amikor az elkezdett repedezni, hiúsága ledobta magáról a meglazult láncokat, és a sztratoszférában találta magát. Hogy a siker tette volna tönkre (TV-)Zámbót, a látottak alapján megint csak kétséges.lvégre már akkor szeretőt tartott, amikor füstös kocsmákból fütyülték ki a saját dalai miatt. Legfeljebb személyiségének árnyékos oldala, a „királykodás” kapta meg általa azt az infúziót, amiről aztán kiderült, hogy valójában méreg. Legalábbis olvasatomban.

Mindezt az asztalra helyezve, hogy mit akart mondani Kovács Dániel Richárd főrendező és csapata, az valójában mindegy is. Legyen az, hogy kinek-mit, és jól is van ez így. Vitatkozzon ezen most már az a réteg, aki sosem hallgatta Jimmy dalait, személyét meg úrias lenézéssel kezelte. Nekik A Király embert csinál a bohócból, a fanatikusok számára pedig a földre húzza az istent, aki arannyal díszített monumentális gránittömbök alatt hever a csepeli temetőben.