Egy nyugdíjas özvegy idilli mindennapjait tönkreteszik az új szomszédai!

Szinte látom magam előtt, ahogy a filmipar sokszínűségének hívei megborzonganak vagy épp a szemüket forgatják, valahányszor Hollywood bejelenti, hogy elkészíti egy sikeres idegennyelvű alkotás feldolgozását. Ez persze nem kizárólag csak a tomboló ötlethiánynak köszönhető, többek között nagy szerepet játszanak benne az amerikai nézői szokások is, melyek remake-ekre gyakorolt hatásával már foglalkoztunk egy korábbi cikkben. A remake-félők berzenkedésük egyáltalán nem alaptalan. Az eddigi kísérletek nagy ritkán az alapművet túlszárnyalóra (A tégla), de legtöbbször vagy kifejezetten pocsékra (Old Boy) vagy nézhetőre, de az eredetit meg sem közelítő (Életrevalók) sikerültek. Tom Hanks legújabb filmje – sajnos vagy nem sajnos – az utóbbiak táborát erősíti. 

A történet középpontjában álló Otto Anderson (Hanks) a feleségét gyászoló, kiállhatatlan vénember, aki a világon – vagy legalábbis szomszédain – tölti ki a benne felhalmozódott keserűséget. Idilli mindennapjainak a szembe lévő házba költöző mexikói család vet véget. A hősünk által annyira szeretett “rend” fogalma teljesen ismeretlen az új lakók számára, ezzel pedig jelentősen felforgatják Otto életét.

A keserű öregember regéje már alapból sem egy formabontó koncepció, de Marc Forster (Z világháború, Én, Pán Péter) rendező mintha nem is nagyon próbálkozott volna egyedivé tenni alkotását. Az ember, akit Ottónak hívnak képi világa – egy-két kivételtől eltekintve – kifejezetten unalmas, zenéje felejthető. Persze érthető, hogy óvatosan akartak nyúlni a nagysikerű svéd alaphoz (Az ember, akit Ovénak hívnak), de talán mintha túlzásba vitték volna. Ennek ellenére történtek aktualizálások az amerikai közönség igényeihez mérten, például a félig iráni család lecserélése a már említett mexikóira. Valamint, lehet, hogy nem szándékosan, de született még egy jelentős különbség Hannes Holm (Ádám és Éva) filmjéhez képest. Míg Rolf Lassgard (Esküvő után, Kicsinyítés) Ové-ja gyászában is határozottan szilárd lábakon áll (és talán “menni” sem akar annyira buzgón), addig Tom Hanks Ottója sokkal elveszettebbnek tűnik a Sonya nélküli világban, viszont jelentősen erősebb a “távozási szándéka”. Ennélfogva utóbbira mintha jelentősen nagyobb hatást gyakorolna az őt körülvevő környezet, előbbi pedig épphogy csak merít belőle. Az eredeti adaptációhoz képest ez mindenképp egy érdekes adaléka Forster filmjének. 

Tom Hanks, nem túl meglepő módon, remekül hozza a címszereplőt. Nem élete alakítását nyújtja, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy a hátán viszi a filmet. Amerika kedvenc nagybácsija mintha kifejezetten élvezte volna, hogy egy igazi mogorva vénembert alakíthat. Könnyen csal mosolyt az arcunkra és ugyanolyan könnyen sirat meg. Pontosabban siratna, ha nem zökkentene ki minket a közte és színésztársai között lévő olykor gyengébb, máskor erősebb kontraszt. Azt hihetnénk, vagy legalábbis a készítők azt hihették, azzal, hogy nincs másik A-listás sztár, nincs aki elvonja a figyelmet Hanks alakításáról. Csakhogy végül épp az vonja el, hogy nincs megfelelő partnere a film során, hisz társai képtelenek tartani vele a szintet. Erre talán az újonnan érkező család női tagját, Marisolt játszó Maria Trevinónak (Mentiras, Club de Cuervos) lenne a legtöbb esélye – tegyük hozzá, a legtöbb lehetőséget is ő kapja – ám karaktere nem egyszer áldozatul esik az érzelmes, harsány, szórakoztató latin anyuka sztereotípiájának. Alakítások terén abszolút mélypontot képvisel a visszaemlékezések formájában felbukkanó fiatal Ottót és feleségét, Sonyát alakító Truman Hanks (igen, az Ő fia) – Rachel Keller páros. Dolgukat persze nem könnyíti meg, hogy a flashbackek ahelyett, hogy elegánsan belesimulnának a cselekménybe, inkább patakba dobott kavicsnak érződnek. És hát, ne feledkezzünk meg a bugyuta, kínos dialógusokról sem (például Otto és Sonya első találkozásakor, vagy lánykéréskor).

Az ember, akit Ottónak hívnak határozottan vegyes érzelmeket hagy maga után.

Ellenben ha mégis rászánjuk magunkat készüljünk fel a veszélyére, hogy vagy felfedezünk magunkban egy mogorva vénembert vagy azzá válunk a stáblista idejére.