A García! szerencsére sorozat formájában is odacsap a spanyol politikának

A spanyolok aztán tényleg nagyon értenek ahhoz, hogy mindenkori és aktuális szorongásaikat művészeti alkotásokba öntsék. Zsánerfilmek terén ilyen volt többek közt a gazdasági válság után kiütköző bizonytalanságokra is reflektáló háztáji horror-thrillerjeik csokra, amelyekben egy-egy fenyegetettséget és kiszolgáltatottságot jelképező idegen férkőzött be a polgárok személyes tereibe (Fantomlakó, Júlia szemei, Amíg alszol stb.). Ám képregények terén is sikerült maradandót alkotni. A politikailag szintén rendkívül terhelt, megosztott világból érkező García! ugyanis egy olyan történetet vázol fel, amitől a hazai, kurzus- és propagandafilmekben előszeretettel utazó magyar filmgyártás fényévekre van: megmutatja a valódi állapotokat, azt, hogy jobb és balos egyaránt lehet szemét, és hogy a politika már régóta nem az embereket szolgálja.

Mindegy, hogy jobbos vagy balos az ember, a García! mindenkinek tartogat egy-két kijózanító csicskalángost

A HBO Max-on napvilágott látott sorozat nagyjából tartja magát a képregény első két kötetéhez: az egykori jobbos szuperkémet, a véres Franco diktatúra kiszolgálóját, Garcíát (Francisco Ortiz) egy véletlen folytán felébreszti a hibernációból az élete sztorijára hajtó újságíró, Antonia (Veki Velilla), innentől pedig a férfinak egyszerre kell kibogoznia a múlt érte nyúló szálait és helytállni a mai, kissé más felfogású, éppen egy viharos választásra készülő Spanyolországban, ahol pattanásig feszült a politikai helyzet.

Garcia! pilotkritika – Megmentheti-e Spanyolországot egy fasiszta szuperkatona?

Ez már az első vonatos flashback jelenetben látszik – jó iramú, izgalmas, feszülten megrendezett az, amit látunk, de messze van a képregény fény-árnyék hatásokat előszeretettel használó fékevesztett vizuális őrületétől. Az akciók burleszkbe hajló humorából erősen lejjebb csavartak a készítők (az eredeti alkotás helyzetkomikumai, amelyek a szuperügynök jelenre való ráeszmélését használták ki, azért jelen vannak), mint ahogy az idősíkokkal sem játszik el a sorozat olyan ötletesen, mint a képregény tette azt jó párszor – egyszóval több szempontból is kissé jellegtelen a végeredmény.

Ennek ellenére magát a lényeget, a szövevényes politikai hátteret sikerült átmenteni a sorozatba. A García! tele van olyan jól realizált, romlott alakokkal, akiket nagyon személyes indítékok tartanak a politikai szarviharban – egyszóval ők is csak emberek. A sorozat sikeresen ülteti el a nézőben azt a felismerést, amit a képregény is kiváltott, jelesül: a hatalom megrontja, magához rohasztja az embert, aki idővel mindent és mindenkit elveszíthet. Ironikus, hogy pont egy elnyomó rezsim legjobb végrehajtó embere, azaz a címszereplő az, aki képes átlátni ezt az egész sötét helyzetet és korrigálni múltbeli hibáin. Társa pedig egy oknyomozó újságíró, akit jellemző módon majdnem mindenki el akar söpörni az útból, hiszen a teljes igazság felfedésének igénye finoman szólva nem túlságosan sajátja egyik rendszernek sem.

Apropó szereplők: a García szerepében mozgó Francisco Ortiz tökéletes választás volt az ügynök karakterére – legjobb pillanataiban van olyan cool, mint képregényes mása. Igazi “víz és tűz” párost alkotnak a hebehurgya újságíróval, Antoniával, akinek szerepében Veki Velilla szintén jól érzi izgő-mozgó figuráját.

A García! tehát minősége alapján igazi sikerprodukciónak tekinthető. A fináléban szépen fel is dobják a labdát a második évadnak, amelyhez bőven adott az alapanyag is, a kérdés már csak az, hogy ebben a zajos világban, ahol mindenki a saját maga igazát harsogja, van-e igény a kurzusok felett átívelő szintézisre – szerintünk nagyon is megéri vele tenni egy próbát.