Ha egy gyermekben megvan a potenciális lehetőség, a kiemelkedő tehetség, az azt felismerő felnőttek szeretnék kihozni belőle. De mi van, ha a potenciálnak beláthatatlan következményei lesznek? Erről mesélt Neil Gaiman a DC képregényes univerzum keretei között. A mágia könyvei képregénykritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A mágia könyvei előzménye abból a szempontból hasonlít a Sandman kezdeteire, hogy ez esetben is Neil Gaimannek kellett összerántania a DC univerzumot. A képregénykiadó-óriás ugyanis szeretett volna nagyobb hangsúlyt fektetni a mágiával kufárkodó karaktereire. Ehhez J. M. DeMatteis (Kraven utolsó vadászata, Csodanő: Elveszett paradicsom) írót hívták segítségül, rajzolóknak pedig olyan neveket, mint Jon J. Muth (Sandman, Mocsárlény), Kent Williams (Blood, Hellblazer) és Dave McKean (Sandman, Farkasok a falban). Ám mire ténylegesen elkezdődött volna a munka, az alkotók mind visszaléptek. A helyzetet mentve a DC végül Neil Gaimanhez fordult, hogy írjon egy négyrészes minisorozatot a DC varázstudó figuráiról. Gaiman a küldetést felvéve összeolvasott mindent a mágiáról és a boszorkányokról, és átlapozta gyerekkori kedvenceit is. Így született meg Timothy Hunter alakja, aki küllemében erősen emlékeztet
J. K. Rowling varázsló fiújára, Harry Potterre: sötét haj, szemüveg, vállon ülő bagoly és mindketten koruk legkiválóbb varázslói. A különbség annyi, hogy Timothy hét évvel korábban jelent meg nyomtatásban, mint a kis túlélő.
A hasonlóságokra az 1997-es év utáni brit sajtó is felfigyelt.
Bár a The Scotsman interjújában Gaiman azt mondta, amikor Rowling és a képregény kapcsolatáról kérdezték, véleménye szerint nem is ő (Gaiman) volt az első, aki kiválasztott varázslóról írt, és nem is Rowling, aki iskolába küldött egyet. A Daily Mirror bulvárlapban ez már úgy jelent meg, hogy Gaiman plágiummal vádolta Rowlingot, amiről persze szó sem volt.
HIRDETÉS
A hasonlóságok tényleg a külsőségekben és néhány a családi háttérben feltűnő egyezéssel (Tim is elvesztette egyik szülőjét) véget is érnek. Míg Harry a klasszikus hős utat járja be, addig Timothy egy anti-hősét olyan értelemben, hogy nincsenek kalandok, fejlődés vagy egyéb kihívás a főszereplő számára. Sőt, megrekedt a John Campbell-féle hős útjának a beavatás szakaszában (valószínűleg Roger Zeleznay író is ezért hívja beavatás történetnek a képregényt az Előszóban). A négyrészes történetben a Ballonkabátos Brigád – név szerint: John Constantine, Doktor Okkult, Mr. E és Stranger – felismerik a tizenkét éves Timothy Hunterben a potenciált arra, hogy ő legyen majd a világ leghatalmasabb varázslója. De hogy jó lesz, vagy pont a világ pusztulását okozza? Úgy döntenek, megadják a fiú számára a választás lehetőségét. Így Timet meglátogatja a DC rajongók számára jól ismert John Constantine, aki feltárja a fiú sorsát: mi lesz, ha a mágia útját választja. A potenciális nagyvarázsló-aspiráns bejárja a DC világ mágikus oldalát, hogy eldöntse, vállalja-e a hatalmával járó felelősséget vagy sem.
Ahogyan a képregény alap koncepciója sejteti, A mágia könyvei egy kisebb easter egg gyűjtemény. Constantine mellett feltűnik Zatanna bűvész, mint Tim egyik kísérője; Madame Xanadu, Fátum doktor, és nagy fordulatként néhány Sandmanbeli Végtelen és álomországbeli is beköszön. Bár a fiú összetűzésbe kerül Constantine oldalán rémekkel és fifikás mágusokkal, és akadnak olyanok, akik nagyon is a varázslat oldalán szeretnék tudni Timet, A mágia könyvei lényegi része inkább érzés alapú és cselekményen túli. Gaiman ezen munkája sokkal inkább hasonlít atmoszférájában a Sandmanhez (a sztori nem véletlen soroloódik a Sandman univerzumhoz), semmint a kalandosabb urban fantasy-jeihez, hiszen ezúttal is a hétköznapi ember számára ésszel felfoghatatlan magaslatokba és távlatokba visz. Eseménytelennek hangozhat, és akik mágikus kalandutazásra számítanak, azok csalódhatnak is a képregényben. Nekik jó hír lesz, hogy John Ney Rieber által elkezdett folytatásokban sokkal inkább a cselekményen van a hangsúly.
A Gaimanféle Mágia könyveiben katalógusszerűen megjelenő alakok és mitológiai hősök megalapozzák a sandmanes érzést, amit aztán John Bolton emel annak magasságaiba. A láthatatlan labirintus nagy totáljain és Bolton sejtelmes, festményszerű, a világegyetem minden tudásával kitekintő alakjai szinte fülünkbe suttogják, hogy milyen természetfeletti, embert meghaladó dimenziókban jár Timothy. És azt, milyen következményei lehetnek a nagy erő hajszolásának, egy-egy mitológikus tanmesébe csomagolva. Kellemes átmenetet biztosít a második füzet, ahol képileg hasonló hatást ér el Scott Hampton. Varázslói és egyéb okkult szakértői kissé sematikusak, formáik és arcvonásaik elnagyoltak vagy elmosódóak, de pont ez a kissé kizökkentő, nem stabil vonalvezetés az, ami megadja a DC mágiahasználóinak esszenciáját. Megbízhatatlan, körmönfont alakok, akikben véletlenül sem szabad megbízni. Elég csak ránézni Tannarakra (lásd a lenti képet).
Charles Vess letisztult, vidám színekkel dolgozó stílusa teljesen elüt az eddigi összképtől, miközben az olvasóit sokkal könnyebben dekódolható világokba kalauzolja. A nyári alkony földje egy klasszikus, gaimani meseátirat csalfa manókkal, tündérkirálynővel, Baba Yagával és sok vendégszereplővel a Sandmanből. Egy igazi tojásvadászat, de a többi sztorihoz hasonlóan DC-s és sandmanes előismeretek nélkül is könnyen értelmezhető. A harmadik sztoriban rejlő kaland és veszélyérzet kicsúcsosodik az utolsó füzetben, amikor emelkedik a tét a Timet kísérő Constantine számára, miközben Gaiman elegánsan visszaterelgeti a cselekményt az első fejezetekben megismert kozmikusságba. Röviden A mágia könyvei legjobb részei érnek össze egy eposzi lezárásban, némi váratlan csavarral és a nem evilágiakra jellemző sajátos szabályértelmezéssel.
A mágia könyvei megjelenése után több mint 20 évvel is egy kellemes színfoltja a DC képregényes világának, amely sokkal inkább mítosz, mint képregény.
Inkább mereng a hatalom felelősségéről és a tehetség kiteljesítéséről, semmint a hősök kalandjait hozza el.
Beavatástörténet minden ízében, egy olyan, amely nagyon kevés varázsló fiúnak adatott meg.
