Interjú a vámpírral retrospektív – Vámpírnak lenni szívás

Az 1976-os Interjú a vámpírral regény az írónő ötéves lánya halálát követő, gyászoktól viharos, alkoholmámoros években született. A történet kezdetén egy riporter, Daniel Molly készít interjút a kétszáz éves vámpírral, Louis de Pointe du Lac-val. Az 1700-as évek végén Louist, a louisiana-i ültetvényest (Louis Louisiana-ból, nem én találtam ki) bűvkörébe vonta a meglehetősen erotikus kisugárzású Lestat de Lioncourt, akiről hamar kiderül, hogy magányos, immorális, de legfőképpen szó szerint vett vérszívó. Lestat örök életet, valamint az éjszaka csodáit ígéri Louisnak, majd képére formálja a fiatal férfit.

Az áldozatait igazi hedonistaként faló Lestat attól való félelmében, hogy protezsáltja elhagyja, egy gyermeklányt ajándékoz neki. A vámpírrá tett Claudia azonban az évek során fiatal testének rabjává válik, ezért meggyőzi az apjának és szerelmének egyaránt vallott Louist, hogy öljék meg teremtőjüket.

Harapós írónő

A Vámpírkrónikák tizenhárom kötetet kitévő, körülbelül 80 millió eladott példánnyal büszkélkedő sorozata nehezen találta meg a Hollywoodba vezető utat. Először a könyvet utasították vissza a Rice által megkeresett kiadók, amelyek állítólag nem tudták eldönteni, hogy a túlcsorduló szexualitástól duzzadó oldalak komoly fikciós művet, vagy tehetségesen megírt ponyvát képviselnek-e. Miután végül megjelent az Alfred A. Knopfnál, a jogok cirkulálni kezdtek a stúdiórendszer berkein belül. Alkotói- és színésznevek vetődtek fel majd merültek feledésbe, sőt, egy ponton még a Broadway musical-feldolgozás ötlete is szárnyra kapott.

Mi több, ez a megoldás a kislány és nevelőszülője közt kibontakozó, pedofíliába hajló momentumok élét is elvette volna, végül azonban Rice egyértelműsítette, hogy a két vámpír biszexuális. Ezen a ponton lépett a történetbe a Warner Brothers, és velük a legnagyobb ördög, Tom Cruise.

A hardcore gót rajongók által feltüzelt Rice gyűlölte az ötletet, hogy a gátlástalan élvhajhász Lestatot az addig fültől fülig mosolyával azonosított Cruise játssza el (hogy mit szólt a korábban szintén felvetett John Travoltához, arról nincs információm). Mivel eddigre – egészen pontosan 1985-ben – megjelent a szintén bestseller Lestat, a vámpír, újabb löketet kapott az adaptálási hajlandóság. A rendezés joga végül Neil Jordané lett, aki, ha hihetünk a híreknek, saját szövegkönyvére alapozta a filmet (ennek ellenére Anne Rice neve tűnik fel a stáblistán, de hát találkozni furcsább jelenségekkel is a mozgóképiparban). Bár Jordan talán az eddigi leghithűbb módon követte forrásanyagát, az írónő nyilatkozatokban és újságcikkekben nem szűnt támadni őt, a producer David Geffent, de főleg Tom Cruise-t. Végül Jordan androgünebb, egymással azért még így is érezhetően intim kapcsolatot ápoló vérszopóit véletlenül sem tette egyetlen néző sem a heteró-macsó kategóriába, Cruise pedig a korabeli vélemények szerint szabályosan lejátszotta Brad Pittet a vászonról. Karakterének intenzitását tekintve nem éppen volt ez fair ítélet, de legalább nyilvános bocsánatkérésre sarkallta Rice-t, a rajongók pedig megnyugodhattak.

Diszfunkcionális vámpírcsalád, kútmélységű metafora

A vámpír, mint a magány elől menekülő, romantikus hős t Rice-nál jelent meg először, és ez inspirálta Francis Ford Coppolát is 1993-as Drakula-értelmezésének megalkotásakor. Az Interjúban láthattuk/olvashattuk először emellett a síron túli élet értelmének keresését, ráadásul egyes szám első személyű elbeszélés formájában. Egzisztenciális, egyúttal párkapcsolati krízis ez a javából: Louis introvertált melankóliája nem teszi lehetővé, hogy társa legyen Lestatnak az áldozataival űzött macska-egér játékban, a vámpírlét kőbe vési gyötrelmeit, a féktelen mészárlás pedig undorral tölti el. Lestatot, mintegy válaszként rettenetesen frusztrálja partnerének állandó moralizálása és egyértelműen megfogalmazott vádaskodása. Kettejük konfliktusa kódolt, a társas magányt pedig még a közös kárhozat sem teszi indokolttá.

Ehhez közösen kiszívják a pestis sújtotta szegénysorról kiemelt Claudia (Kirsten Dunst) vérét, majd Lestat megitatja őt a sajátjával, ezzel téve őt az… apává? Anyává? Ugyanazon nemek házasságon kívüli kapcsolatánál, amit a társadalom radikális része vasvillával és fáklyákkal üldöz, talán mindegy is.

A kislány végre olyan irányba billenti a viktoriánus pár dinamikáját, amivel sokkal harmonikusabban vészelik át az elkövetkezendő harminc évet. Lestat elégedett, mert anya(?) (Louis) végre boldog gyermekével – csakhogy a testi felnövésre képtelen, még mindig gyermeklány-koporsójában alvó Claudia megkésve bár, de kamaszodni kezd. Először is beleszeret Louisba, majd egyéb olyan vágyak ébrednek benne, amiket a (vámpír)természet elvett tőle: változni szeretne, felnőni, ám mivel ez számára lehetetlen, újult erővel tárja ki a brutalitás három évtizeddel azelőtt lezárt szelencéjét. Ezúttal azonban Louis depressziója találkozik a lány tettvágyával – ennek eredményeként Lestat átvágott torokkal, majd lángra gyújtva lesz aligátorok eledele.

Megszabadul az emberlét fájdalmától az, aki elállatiasodik

– vallotta az angol költő, Samuel Johnson, ugyanakkor mit követel a család, ha nem a féktelen vágyak feláldozását a konszenzusos biztonság oltárán? Lestat tehát jogosan veszi rossz néven többszörös kiiktatását, amikor mégis visszatér. És bár bosszúját egy újonnan megismert társ, Armand (Antonio Banderas) teljesíti be, Claudia odavész. A történelem tehát ismétli önmagát, Louis-t megtalálja a végzete, vámpírként újra kell élnie emberi létének legnagyobb traumáját, vagyis gyermekének elvesztését.

Nincs jövő

Bármilyen grandiózus alkotás is az Interjú a vámpírral, remek maszkokkal és alakításokkal, Elliot Goldenthal síron túli dallamaival, végül amire kifut, az nem más, mint egy gyermek elvesztésének feldolgozhatatlansága. A vérivás aktusa a végtelen idő tükrében semmivel sem magasztosabb, mint hajnalban útba ejteni a McDonald’s-t két sajtburgerért és egy pohár kóláért, ami a nappalokat kihagyó állandó éjszakázást tekintve a végtelen másnaposságot vetíti előre. Ebben a lelkiállapotban keresi egy halott férfi az élet értelmét, de először az értelmet veszítette el, aztán pedig az életét, így magányosan tengeti napjait a már akkor hajléktalanok által elözönlött San Francisco-i garzonban. Ebbe a sehová sem kifutó fél-létbe avatja be az őt célkeresztjébe állító újságírót (a River Phoenix túladagolása után beugró Christian Slater), majd lényegében érkezik is a vége-főcím. Lehangolónak hangzik? Hát az is, amit a készítők szintén érezhettek, mert egy meglepő csavarral – na meg a Guns ’n Roses-szal – igyekeztek valamelyest oldani a tragédiát. Hangulatát, egyediségét és nem utolsósorban kivitelezését tekintve a mai napig helytálló alkotás az Interjú, de a lezárás ismeretében mintha egyszerre próbált volna a sorozatiság irányába nyitni (lásd a 2002-ben hatalmasat bukott A kárhozottak királynője filmet) ahelyett, hogy a végtelenben visszhangzó, egyszeri segélykiáltás maradt volna.

És itt jön a képbe az AMC, ami új jogbirtokosként az 1900-as évektől indulva értelmezi újra az Interjút, hogy aztán (siker esetén) a későbbi évadokban magába olvassza a Lestat a vámpírt, A kárhozottak királynőjét, meg amit még a gerince elbír (boszorkányokat is). Rolin Jones (Nancy ül a fűben, Boardwalk Empire) lesz a show atyja, Mark Johnson (Better Call Saul) pedig a tavaly elhunyt Rice szintén író fiával, Christopher-rel executive producerként működik közre. Louis-t ezúttal a Trónok harca Szürke Féregje, Jacob Anderson játssza, Lestatot pedig a kevésbé ismert Sam Reid formálja meg. Az AMC természetesen univerzummá szeretné bővíteni az első regényt, amihez a Vámpírkrónikák oldalainak ezrei állnak rendelkezésre – hogy hátborzongós szórakozáson túl mást is fel tud-e majd mutatni a sorozat, októbertől deríthetjük ki.

Az Interjú a vámpírral Mafab-adatlapja.